- Te, hova tűnt az a vidám, jó humorú srác, akivel korábban folyton együtt lógtatok?

- Ja, ő? Nem tudom, útközben elhagytam valahol. Tudod, folyton lemaradozott. Egy ismerős állítólag látta pár évvel ezelőtt: azt mondta, egy buszmegálló pihenőjében aludt, csak úgy, a földön, és teljesen belepte a por.

- És, nem hiányzik?

- Egy ideig gondoltam rá, de mostanában már eszembe se jut. Pocsék természete volt: folyton csak álmodozott. Ábrándozott és tervezgetett; de hogy csináljon is valamit, ahhoz lusta volt. Élhetetlen alak.

- Hmm.. Nekem úgy tűnt, még viszi valamire. Tehetséges fiúnak látszott.

- A tehetség, barátom, önmagában semmit sem ér. Ahhoz, hogy érvényesülni tudj, kemény és kitartó munka kell. Bárányfelhők számolgatásából nem lehet egzisztenciát építeni. Ez, kérlek, egy kegyetlen világ, farkastörvényekkel. Az erősebb kutya b..szik. Ez van.

- Különös, azt hittem, barátok vagytok. Hiszen mindenhova együtt jártatok. Egy kicsit sem izgat, mi lehet vele?

- Nézd, kezd nagyon idegesíteni az állandó kérdezősködésed. Mondtam már, lemaradt. Nem tudta tartani a tempót.

- Értem. Bocsáss meg, de nekem lassan mennem kell.

- Hová rohansz? Van még egy órám a következő tárgyalásig; nincs kedved bedobni valamit itt a sarki bárban?

- Ne haragudj, de nagyon elszaladt az idő. Mindenesetre ha összefutsz vele, porold le, és mondd meg neki, hogy üdvözlöm.

Szomorú igazság: másnaposságra nincs orvosság. Főleg, ha voltál elég részeg, hogy hajnalban, sülthagymával és gumicukorral verd el az éhedet. Már a harmadik üveg Heinekent iszom - mint a halott matematikus, nem oszt, nem szoroz. Közben meg próbálok nagykomolyan cikket írni. Vajon mi lehet ez a furcsa, éles fájdalom az alfelemben? Prosztatarák? Ja nem: csak beleültem egy söröskupakba. (Tegnap telihold volt. Hihetetlen, hogy Y menstruációs ciklusa még mindig hatással van a hangulatomra.)

Nem idézetek

Találtam egyszer egy apróhirdetést az újságban – mondja. – Azt írta: „Sápadt, vékony, melankóliára hajlamos, dohányos férfit keresünk. Ingatag egzisztencia, világfájdalom és tintafoltos ingujj előnyt jelent. A jelentkezéseket »töltőtoll« jeligére várjuk, a szerkesztőségbe.” – Jelentkeztem. Hát így lett belőlem író.

***

„Majd ha a Vatikánban kotont osztogatnak!” – kiáltotta a pap a gyóntatófülke apácarácsán túlról, amikor a feloldozását kértem – meséli. – Nem hittem volna, hogy csak így szimplán elkárhozhatok, mert diákkoromban Kierkegaardot, Jungot és Rabelaist olvastam éjszakánként, zseblámpafénynél, a takaró alatt.

***

A nyugalom, érted? – üvölti, a nyakán kidagadnak az erek. – A magabiztosság, az a legfontosabb – közben remegő kézzel rendezgeti a fogadószelvényeket. – Hogy soha ne engedd kihozni magad a sodrodból – harsogja, felsőteste eltűnik az asztallap alatt, vastag ujjai a tintaceruza után motoznak a padlón. – A harmónia, baszd meg, az a kulcs – dörgi, meglazítva a nyakkendőjét, és gyűrött zsebkendőjével a homlokát törölgeti.

***

Tudod te, ki vagyok én?! – úgy tartotta a pisztolyt, ahogy az akciófilmekben szokás. – Neszójjábe, bazzeg, be ne szójjá’! Apám a nemzetbiztonságnál van. A kapualjból kilépő fürdőköpenyes alak hatalmas pofont kevert le a fiúnak. – Te Erzsi – szólt hátra a válla felett – nem megmondtam neked, hogy vedd le a karikáról a fegyverszekrény kulcsát?

***

Ez a mi kettőnk regénye – mondja a fiú, tekintete egy pillanatra sem engedi el a lány tekintetét. – Mi írjuk a történetet, bonyolítjuk a cselekményt, együtt szőjük a dramaturgiai hálót, és közösen találjuk ki a karaktereket. Nem érhet baj minket. A lány csendben közelebb húzza, a karjai közé fészkeli magát, és lassan, nyugodtan megcsókolja. – Szeretlek – suttogja, keze a fiú hátát simogatja. A fiú behunyja a szemét, érzi, ahogy a lány megemeli a csípőjét. – Soha nem érhet véget ez a pillanat – gondolja, és a mellei közé fúrja a fejét. A lány igazít egyet az ölelésén, és a fiú válla felett lopva az órájára néz.

***

Gyorsan kiszámolom az aprót, és a táskámba rejtem a magazint. Óvatosan körülnézek, konstatálom, hogy az újságoson kívül senki sincs a közelben; az ürge kedvesen utánam köszön. Zavartan viszonzom és sarkon fordulok. Hosszan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és a trafik felé indulok. Útközben vidáman odabiccentek a buszmegállóban bizsut áruló kalapos öregasszonynak. Már az ajtóban állok, amikor valaki nekem ront és lesodorja a vállamról a táskát. Tartalma a földre borul: kapnék utána, de egy hirtelen szélroham kitépi a kezemből a magazint. A hónap nyuszija lágy, 90-60-90-es ritmust lebeg a szélben. A kalapos öregasszony térdére simítja a szoknyája szélét és kacéran rám mosolyog.

E szusija

A szusirizs elkészítése – szavalja E, ujjai közt táncra perdülnek a kerek rizsszemek. – Veszel egy kiló szusirizst, amit aztán hideg víz alatt alaposan átmosol; addig kell mosnod, amíg a rajta átfolyó víz teljesen tiszta nem lesz. Aztán hagyod lecsöpögni – egy óra és hófehérré válnak a szemek. Egy kiló rizst egy liter és egy deci vízzel, só nélkül felforralsz, és kis lángon, fedő alatt negyed óra-húsz percig párolod. Ha mindent jól csináltál, és az isten is szeret, nem tapad le, nem kap oda – mondja, és a kredencen álló órára pillant.

E vékony, szabályos hasábokra vágja a cukkínit és a kígyóuborkát. – A kifőtt rizshez hozzá kell keverned három teáskanál sót és három evőkanál cukrot. Én szőlőcukrot használok – közben kezembe nyomja a kést: a szemével jelzi, hogy elkezdhetem darabolni a rántani való gombát –, mert ínyenc vagyok. Utána elkevered az egészet, és a rizst egy tálcára teríted, hogy gyorsabban hűljön. Aztán ráöntesz 1,25 deciliter japán rizsecetet, és mint a hülye, elkezded keverni; az ecet szép fényessé teszi a szemeket. Ezt a rizst fogjuk aztán, különféle tengeri halakkal, zöldségekkel, tojással együtt a norilapokba csomagolni – közben csöngetnek. – A lényeg, hogy mindent nagy szeretettel, odafigyeléssel csinálj – hallom még, miközben a kulcsokat keresgélem.

Művész vagyok – közli az ajtón belépő, korosodó férfi; vöröses arcát törölgetve a konyhaszekrényhez lép, és kibont egy üveg bort. – Igen, ő művész, nagy művész – helyesel a nyomában tipegő középkorú nő. – Mégis, milyen művészeti ág jeles képviselőjéhez van szerencsém? – kérdezem, miközben előveszek egy tiszta poharat, és a kezébe nyomom. – Festő vagyok – válaszol a korosodó férfi, sértett kifejezéssel az arcán. – Most jöttem New Yorkból. – Szép város – mondom – sajnos még sosem jártam ott.

Beszélgetni kezdünk. – Nem gondolja – kérdezem a korosodó férfit –, hogy a művészet valódi feladata az, hogy a minket körülvevő világ jelenségeire reflektáljon? Hogy – akár absztrakt módon is, de – a valóságot mutassa be? Mit tart a „pillanat művészetéről”? – faggatom, hozzátéve, szerintem E szusija igazán művészien sikerült. A korosodó férfi szó nélkül sarkonfordul és a függőfolyósón beszélgető vendégek közé csörtet.

A középkorú nőt láthatóan sokkolta a jelenet. – P-vel úgy kell viselkedni – kezdi, de a szavába vágok. – Már megbocsásson, de miért kellene nekem bárhogy is viselkednem P-vel? – kérdezem, udvariasan mosolyogva. – Hát mert ő egy művész. Nagy művész – hápogja, szeme a bejárati ajtóra tapad. Töltök neki egy pohár fehérbort, hellyel kínálom, aztán nekiszegezem a kérdést: – Nem gondolja, hogy a művészet nem annyira tevékenység, mint inkább minőség? Hogy a művészt saját alkotása definiálja? Hogy felesleges parnasszusi magasságokból kinyilatkoztatnia: művész vagyok, hisz csak teljesítményének elfogulatlan megítélése tehet azzá egy alkotót? – a középkorú nő nem válaszol. Ideges fejmozdulattal felhajtja a maradék bort, elnézést kér, fogja a retiküljét, és a mosdó felé indul.

Nem szerelem

Nem mersz lemászni? – kérdeztem; válasz helyett csak összeszorított szájjal rázta a fejét. A tető szélén, a hófogó mellett állt, én a korridor korlátjának támaszkodva vártam. – Akkor ugorj, elkaplak – csak amikor elrugaszkodott, futott át az agyamon: mi van, ha elvéti az ugrást, vagy elkapom, de megszédülök és együtt zuhanunk le az ötemeletnyi mélységbe.

Ugrott. Aztán éreztem, ahogy a nyakam köré fonja a karját és a teste az enyémhez tapad. A súlyát, a kapaszkodása erejét, a lélegzetvétele ritmusát. Megtartottam: épp csak egy pillanatra, hogy a kapaszkodásból ölelés legyen.

Nem bánta. Aztán lassan, óvatosan elengedtem. Csak addig tartottam, amíg letette a lábát a függőfolyosó kőpadlójára. Rám nézett; az arca kipirult az ugrástól. Nekem dőlt, és mint egy kislány vihar idején, ha fél, a nyakamba fúrta a fejét.

Pár napja kedves, irodalombarát szobafestők foglalták el a lakást. A bútorok egymásra hányva; a gépemet is el kellett pakolnom. Így persze arra sincs lehetőség, hogy dolgozzak, blogoljak, leveleket váltsak: lefoglaljam magam.

A napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy Y-ra gondolok. Ma beszéltem a pszichológusommal, gondoltam, továbbítom neki az emailt, amiben szakított velem; de nem: ezzel nekem - egyedül - kell megbírkóznom.

Hajnali három óra van és dögmeleg. Beciripelnek a tücskök az ablakomon. Írnék még, de inkább elmegyek aludni.

Komolytalan lírai túlkapás

OKOZAT: na jó, most van elegem a nőkből

Azt akarom, hogy a Cosmopolitan olvasói rovatában felháborodott levelekben keljenek ki az írói munkásságom, fallokrata gondolkodásmódom és hímsoviniszta élceim ellen.

Azt akarom, hogy a keresztény leányegylet tagjai többtízezres tömegdemonstráció keretében égessék el a lektűrjeimet a Felvonulási téren.

Azt akarom, hogy a harcos feministák feketekakast áldozzanak a vesztemre törve, és rituálisan telegombostűzzék a viaszbábumat.

Delila első számú célpontja akarok lenni.

Megvárni, amíg Júlia magába döfi a tőrt, aztán leugrani a sarki újságoshoz egy Hustlerért.

Apasági kereseteket és DNS-teszteket akarok.

Szinglitepertőt akarok szűzvér-dippbe mártogatni.

OK: a rohadt indirekt párkapcsolati sz..rság

Hogy először azt pihegik: csak egy KEDVES FÉRFIT akarok; aki FIGYEL rám, TÖRŐDIK velem, kimutatja, hogy SZERET, és SÍRNI SEM FÉL. Egy sufniban menüettet komponáló, lobogó gyertyafénynél verset olvasó, gyermeknevelésből a részét kivevő, nyikorgó zsanérokat megolajozó, RENDES, TISZTESSÉGES, BECSÜLETES embert.

Aztán fél év után: TE HÜLYE KIS nyafogós b..zi, mit lihegsz itt a nyakamba; hát nem érted, hogy nekem FÉRFI kell, akinek a SZAVA SZENTÍRÁS, mégsem nyírbálja meg a SZÁRNYAIMAT. Aki kemény kézzel irányít, miközben hagyja, hogy megvalósítsam ÖNMAGAM.

Mert én vagyok a LEGCSODÁLATOSABB LÉTEZŐ a kerek világon, nekem CÉLJAIM vannak, de közben szeretnék FELNÉZNI RÁ. Neked pedig: KUSS, TUDJAD MÁR, hogy mire való a szád, te METROSZEXUÁLIS köldökzsinór-nyesedék. Még seggeden a MÉHLEPÉNY; maradtál volna ANYÁD P..CSÁJÁBA, úgyis odakívánkozol.

Vedd már észre magadat; különben is a SZOMSZÉD PISTI kefél már hónapok óta. Ő legalább FÉRFI, a FARKA is nagyobb, OPEL MANTÁJA van, és a csapatával feljutott a MEGYEKETTŐBE.

Fronthatás

„Momentán a neonsárga kihúzótollra is dühös vagyok az asztalomon.”
(Anna)

Megjött a meleg és vele a rosszkedv: a tompaság, az ingerlékenység, a vérnyomásingadozás.

Ilyenkor – bármilyen határozottan hajtott is az ember pár nappal korábban – megroggyan a térd, tétovává válnak a léptek, előreesnek a vállak. 100-ról nullára 2,1 mp alatt lassul az agy.

Hiába inditózom, az enyém is csak felköhög, lefullad. Talán estére sikerül vhogy. letisztogatnom a kormot a gyertyákról.

Most örülök, mert az új önmagam letörli a kiömlött sört az íróasztalról. Igaz, hogy a függöny sarkával, de letörli.

És örülök, mert ma hajnalban józanul mertem szentimentális (!) SMS-t írni vkinek, akihez gyengéd érzelmek (!) fűznek, de tudom, hogy a velem kapcsolatos vonzalma (!) ellenére fél ettől az egésztől.

És örülök, mert a barátom, aki most kórházban van, és kilóg a bele, azt mondta – ha nem is ezekkel a szavakkal, de –, örülne, ha meglátogatnám. És ha már megyek, vigyek neki DVD-ket is, mert unatkozik.

Meg azért is, mert B vett magának egy Peugeot robogót.

És mert T Bécsben van a barátnőjével, aki ugyan utálja a tengert és a napfényt, de valamiért mégis nagyon szeretik egymást.

És mert találtam egy bloggert (lány), akinek szívesen olvasom a bejegyzéseit, és most vagyok annyira új és önmagam, hogy ne ismerősökön keresztül vegyem fel vele a kapcsolatot: kommentelek egyet, hátha megengedi, hogy belinkeljem ide a naplóját.

Nem Kansas

Készülődök. Komótosan, mert rájöttem, időt kell szánni a készülődésre: ez – tulajdonképpen – az utazás legfontosabb része. Az elindulás előtti periódus; az elindulás maga, már egyszerű. Csak le kell csapni a gázórát, elzárni a vizet, és jó erősen, bevágni magad mögött az ajtót; hadd tudják meg a szomszédok, hogy elmész. Aztán csak mész, egyik lábadat a másik elé teszed, és fütyörészve csörgeted a kulcsaid a zsebedben.

És itt most dramaturgiailag hangsúlyos ponthoz érkeztünk: a készülődés ugyanis nem egyenlő az álmodozással. Ez fontos, leírom nagybetűkkel is: A KÉSZÜLŐDÉS NEM EGYENLŐ AZ ÁLMODOZÁSSAL. Ezt onnan tudom, hogy sokáig csak álmodoztam róla, egyszer majd elmegyek. Vártam, hogy jöjjön a forgószél, felkapjon, és messzire repítsen. Hogy aztán kinyithassam a házam ajtaját, kikukkanthassak rajta, és meglepetést mímelve azt mondjam elképzelt kutyámnak: "Totó, baszd meg, ez itt nem Kansas".

A forgószél megjött. Elvitt ide, elvitt oda. Aztán tovább állt; ilyen a természete. Kiszámíthatatlan légköri jelenség, meteorológiai anomália – egyszer vihar, máskor csak tétova szellő. Meg is tépázott, persze. De amíg vele repültem, csuda dolgokat láttam. Távoli tájakat, messzi városokat. És rájöttem, ha nagyon akarok, egyedül is tudok repülni. Nem kell hozzá se tornádó, se tulipiros üvegcipő.

Készülődök. Szépen-rendben sorra veszem, és egyenként naftalinba rakom az emlékeimet. Erőt gyűjtök az utazáshoz. Szomszédolok, látogatom a barátaimat, elnézek az ismerős helyekre; és közben alig várom, hogy elindulhassak végre. Pakolgatom a kofferemet.

How to pick up big breasted blondies - in five easy steps

hey!

ciao!
na mi volt?
hétkor már az iwiwen volt a kislány.
hogy sikerült a meghallgatás?

igen, szegényke.
anyámék nagyon elb...ták.
asszem, most láttam N-t utoljára.

???
hazaküldték?
ettől féltem bassza meg.

nem szó szerint.
de apám besétált az akció közepén, alsónadrágban. ez már túl sok volt neki.
kért, hogy hívjak egy taxit és elment.

???
történt valami?
miért is volt sok?

hát mert éppen egy szál szeméremben voltunk mind a ketten.
(most épp nem szeretek annyira élni)

milyen látvány?

nem rossz bőr.

mondtak valamit, vagy csak maga a tény, hogy bejött…
(csatlakozz hozzám albiba)

szerinted ez nem elég?!
(rendben)

de, elég demoralizáló lehet...
(komolyan mondod? nekem szeptembertől aktuális lenne...)

(igen)

felhívott?

nem.
de majd én felhívom.

ki volt akadva?
vagy csókkal váltatok el?

azt mondta, hívjam fel.
az a gáz, hogy ő is a szülőkkel él :(

oldottál már meg kérókérdést.…
:D

hmm…
mondjuk hajnali négykor...
szegény N. pedig nagyon helyes csaj.
(a francba)

ez nem rajtad múlt.
csak közvetve.
azt mondtad, határozott lettél.
vedd a kezedbe az életed.
albérlet.

valami egészen mást szerettem volna a kezembe venni ma hajnalban.
szegény N, b...meg.
(persze a megbeszélést is lekéstem)

mi a benyomásod róla?

helyes és kedves.
nem érdemelte meg apámat. alsóban.

változott valamit a helyzetértékelésed a jövővel kapcsolatban?

nem.
a jelen viszont: szopás.

nem is értem
egy ekkora baszott nagy házban hogy találkozhattok össze..?
ha nem célirányosan ment...

dehogynem.
hát éppen ez az.
és ebből b...tul elég volt.
anyám szabotázsakciója volt az egész.

de miért?

mert ha elmegyek, nem marad ’férfi’ a házban.
épp erről dumáltunk tegnap.
az emberek irracionális módon működnek.
nem=igen.
igen=nem.
anyám 17 éves korom óta minden csajomat megpróbálta elmarni mellőlem. jellemzően sikerrel.

bazz koma...
erre mit mondjak?

ez van.
a te barátnőd viszont nagyon aranyos volt.
tartsd meg.

legalább a ruha-lesimogatáson kívül jutott valami?

persze.

a végletekig?

ja, nem.
de az ízét még érzem.

és milyen?

jó.

szép mellei voltak.

gondolom, nem vesztette el őket hazafelé...
kezdem nagyon rühellni, hogy az életben nem osztanak fairplay díjat.
és hogy minden labda bekhendre jön.
Borg is the god. Borg is dead. God is dead.
és John Lennonal halt meg a világ ártatlansága (Happy birthday, Mr. President)
meg hasonlók.

ömlik belőled a Bölcselet...

bocs, nálam ilyen az ámokfutás.

fel fogod még hívni?

persze.
próbáltam már, de ki van kapcsolva.
jó csaj.
és nem akartam megbántani.

hívd!

apám most közölte, hogy egy CSAVARKULCSOT keresett ma hajnalban.

nálad?
nem hiszem el.
mi a fasznak?
hatkor?
alsógatyában?

mert FESTÉS van.

ahhoz kell csavarkulcs?

M, asszem, kinyírom a családom.
one-by-one,
lassan, élvezettel.
(kár, hogy ehhez túl épeszű vagyok)

jaja...
erre gondoltam én is...
bazzeg.
albérlet.

déli fekvéssel, hogy legyen fény a palántáinknak.
bár tartok tőle, hogy a space cake recept ugrott.
(de legalább írhatok majd egy könyvet 'How to pick up big breasted blondies - in five easy steps' címmel :)
sikerre lenne ítélve.

déli fekvéssel?
Csepel?

persze. nem mondtam, hogy a Király nyughelyének közelében akarok élni?

A szigeti ember

A szigeti ember a barátom. Egy százéves, nagy házban él, félig horvát, félig bosnyák barátnőjével, V-val, egy kutyával és egy macskával. A ház falait mészkőtéglákból építették, előtte egy pálma és egy citromfa áll; a fűszernövények gyomként teremnek a kertben. A barátom azt tervezi, hogy földet vesz, és olivacserjéket ültet. A falubeliek az olivásban nevelgetik a kenderpalántákat, a termésük illatos, mint a levegő, ha az ember estefelé a ligetekben sétál.

A szigeti embert mindenki ismeri a faluban. Hat éve érkezett a nagyvárosból; de úgy él, mint a helyiek: lassan, nagy nyugalomban. A háza melletti templom harangjának ütése diktálja a napjai ritmusát. Kicsit még most is kívülállónak számít, pedig sohasem mulasztja el, hogy ha teheti, szót váltson a szomszédaival. Azt mondja, a dalmátok már csak ilyenek: ha nincs Hajduk Split logo a seggedre tetoválva, nehezen nyílnak meg neked.

Van egy öreg vespája, azt hajtja a part menti szerpentinen, meg a hegyek között. Reggelente kávézni viszi V-t, aztán keresnek maguknak egy eldugott öblöt, és úsznak egyet a tengerben. Időnként elrobogóznak a nyerezsiscsei kocsmába sörözni, vagy lemennek a mircai kikötőbe, hogy együtt zenéljenek a dalmát vagányokkal.

Évekig alig láttuk egymást: mégis, itt volt, velem. Ott lógázta a lábát a tudatom szélén, és lepkehálóval vadászott a csapongó gondolatokra. Aztán, amikor igazán nagy szükségem volt rá, megjelent, és hívott, látogassam meg őt és a családját a szigeten. Azt mondta, ott biztosan találok majd egy darabot magamból.

Igaza volt.

Köszönöm, koma.

In July (#3)

I wake up after a few hours of sleep to realize: though that I’ve been dreaming about the girl waiting for me in Paris, a good part of the journey is still ahead of me. The bus is loaded; the air is heavy from my fellow travelers breath. The driver must have turned off the air conditioning to spare a few gallons of gas he can sell at some hidden little petrol station on his way back to Budapest. The guy, sitting next to me, is heading to Scotland to work as a professional hiker. He is smiling in his dream; I guess he’s already there, among those snow-capped peaks, wandering the valleys of the British upland.

I put the earphones of the iPod into my ears, turn on the music and look out of the window. There’s a giant glowing saucer next to the highway; it seems like floating above the ground. The Allainz Arena. I open up a can of Becks and lay back in my seat, listening to the latest Kraftwerk LP. I guess that’s the appropriate way to celebrate the fact that I’ve crossed the border of Germany. (…)

The general touched the scar above his heart. He was thinking about Heidi, the beautiful and recalcitrant surgeon of that Berlin hospital where he was convalescing, after his commando ran into the trap of the Red Skunks Brigade. It’s been a set-up – most of his people died in the lead-storm of the shoot-out that broke out between them and the members of the terrorist cell. D.I. himself – though he’s been among the lucky survivors – has been shot too. “Thank God, Heidi was so well-educated – he thought with a wide smile on his face. – In every form of healthcare.” (…)

Rego

Visszajöttem. Először csak egy rövid látogatásra: hogy újraolvassam, amit korábban írtam. Gondoltam, segít majd megérteni mindazt, ami az utóbbi időben történt. A jó és a rossz dolgokat. A hogyanokat és a miérteket. Van mit.

Nem terveztem, hogy folytatom ezt a blogot. Új fejezetet akartam kezdeni. Tiszta lapot, amit újra, nekem tetsző ákombákomokkal, telefirkálhatok. Aztán mégis úgy döntöttem, ott folytatom, ahol abbahagytam. Hiszen – és ez volt az elmúlt év legfontosabb tanulsága: hatalmas közhely, mégis a felismerés erejével hatott – a múltról nem lehet megfeledkezni.

De nem is szabad.

Egy régi barátom, szerkesztőm azt mondta, ha írnék egy könyvet, ő biztos elolvasná. Meg is szerkesztené. Kiadót is keresne hozzá.

Elgondolkoztam. Régóta tudom, hogy az újságírás nem fekszik nekem. A szavakkal ugyan elég jól elboldogulok, a témák többségét átlátom, képes vagyok arra, hogy adaptáljam és interpretáljam az információkat. De amit igazán szeretek, az a mesélés, és – férfiatlan módon – az álmodozás. Ezt a két dolgot pedig nem tekintik munkaértéknek a sajtószakmában.

Megfizetni sem szokták.

És ha már mesélés és álmodozás: úgy érzem, végre van egy jó történetem. Ha van kedvetek, gyertek, és írjátok, olvassátok együtt velem. Ígérem, annyira nem lesz szentimentális, mint ez a bejegyzés.

Tisztelettel és köszönettel,
Az Őrült Kalapos