E szusija

A szusirizs elkészítése – szavalja E, ujjai közt táncra perdülnek a kerek rizsszemek. – Veszel egy kiló szusirizst, amit aztán hideg víz alatt alaposan átmosol; addig kell mosnod, amíg a rajta átfolyó víz teljesen tiszta nem lesz. Aztán hagyod lecsöpögni – egy óra és hófehérré válnak a szemek. Egy kiló rizst egy liter és egy deci vízzel, só nélkül felforralsz, és kis lángon, fedő alatt negyed óra-húsz percig párolod. Ha mindent jól csináltál, és az isten is szeret, nem tapad le, nem kap oda – mondja, és a kredencen álló órára pillant.

E vékony, szabályos hasábokra vágja a cukkínit és a kígyóuborkát. – A kifőtt rizshez hozzá kell keverned három teáskanál sót és három evőkanál cukrot. Én szőlőcukrot használok – közben kezembe nyomja a kést: a szemével jelzi, hogy elkezdhetem darabolni a rántani való gombát –, mert ínyenc vagyok. Utána elkevered az egészet, és a rizst egy tálcára teríted, hogy gyorsabban hűljön. Aztán ráöntesz 1,25 deciliter japán rizsecetet, és mint a hülye, elkezded keverni; az ecet szép fényessé teszi a szemeket. Ezt a rizst fogjuk aztán, különféle tengeri halakkal, zöldségekkel, tojással együtt a norilapokba csomagolni – közben csöngetnek. – A lényeg, hogy mindent nagy szeretettel, odafigyeléssel csinálj – hallom még, miközben a kulcsokat keresgélem.

Művész vagyok – közli az ajtón belépő, korosodó férfi; vöröses arcát törölgetve a konyhaszekrényhez lép, és kibont egy üveg bort. – Igen, ő művész, nagy művész – helyesel a nyomában tipegő középkorú nő. – Mégis, milyen művészeti ág jeles képviselőjéhez van szerencsém? – kérdezem, miközben előveszek egy tiszta poharat, és a kezébe nyomom. – Festő vagyok – válaszol a korosodó férfi, sértett kifejezéssel az arcán. – Most jöttem New Yorkból. – Szép város – mondom – sajnos még sosem jártam ott.

Beszélgetni kezdünk. – Nem gondolja – kérdezem a korosodó férfit –, hogy a művészet valódi feladata az, hogy a minket körülvevő világ jelenségeire reflektáljon? Hogy – akár absztrakt módon is, de – a valóságot mutassa be? Mit tart a „pillanat művészetéről”? – faggatom, hozzátéve, szerintem E szusija igazán művészien sikerült. A korosodó férfi szó nélkül sarkonfordul és a függőfolyósón beszélgető vendégek közé csörtet.

A középkorú nőt láthatóan sokkolta a jelenet. – P-vel úgy kell viselkedni – kezdi, de a szavába vágok. – Már megbocsásson, de miért kellene nekem bárhogy is viselkednem P-vel? – kérdezem, udvariasan mosolyogva. – Hát mert ő egy művész. Nagy művész – hápogja, szeme a bejárati ajtóra tapad. Töltök neki egy pohár fehérbort, hellyel kínálom, aztán nekiszegezem a kérdést: – Nem gondolja, hogy a művészet nem annyira tevékenység, mint inkább minőség? Hogy a művészt saját alkotása definiálja? Hogy felesleges parnasszusi magasságokból kinyilatkoztatnia: művész vagyok, hisz csak teljesítményének elfogulatlan megítélése tehet azzá egy alkotót? – a középkorú nő nem válaszol. Ideges fejmozdulattal felhajtja a maradék bort, elnézést kér, fogja a retiküljét, és a mosdó felé indul.