Nem szerelem

Nem mersz lemászni? – kérdeztem; válasz helyett csak összeszorított szájjal rázta a fejét. A tető szélén, a hófogó mellett állt, én a korridor korlátjának támaszkodva vártam. – Akkor ugorj, elkaplak – csak amikor elrugaszkodott, futott át az agyamon: mi van, ha elvéti az ugrást, vagy elkapom, de megszédülök és együtt zuhanunk le az ötemeletnyi mélységbe.

Ugrott. Aztán éreztem, ahogy a nyakam köré fonja a karját és a teste az enyémhez tapad. A súlyát, a kapaszkodása erejét, a lélegzetvétele ritmusát. Megtartottam: épp csak egy pillanatra, hogy a kapaszkodásból ölelés legyen.

Nem bánta. Aztán lassan, óvatosan elengedtem. Csak addig tartottam, amíg letette a lábát a függőfolyosó kőpadlójára. Rám nézett; az arca kipirult az ugrástól. Nekem dőlt, és mint egy kislány vihar idején, ha fél, a nyakamba fúrta a fejét.