(…) Mert nem tudom, mit mondjak majd annak a nap, mint nap látott idegennek, akivel minden reggel egymásra mosolygunk, akivel minden este kezet rázunk búcsúzáskor; aki egy szavamat sem érti vagy hiszi, és akinek egy szavát sem hiszem, bár éretni vélem, mit mond; akivel nem vagyunk túlságosan kíváncsiak egymásra; aki csak egy darab papírból, a papírba mart szűkszavú szavakból ismeri a múltam, és céges stratégia, szervezetépítés meg bérköltség-optimalizálás számára a jövőm; nem tudom, hogyan mondjam el neki, milyen, mikor a tej megkeseredik a szádban; mikor a simogatásra emelt kéz pofonként csattan; mikor ott álsz a barátod sírja mellett, és arra gondolsz, legszívesebben tíz körömmel kaparnád ki onnan, a föld alól; mikor az eléd szaladásból sarkon fordulás lesz, a szerelemből meg egy utolsó, semmit mondó és meg nem magyarázó levél. (…)

Nem idézetek #2

Ó, a siker! – ernyedten legyint. – Évekig gürcölsz, hogy elismerjenek: keresgéled a jó témákat, a leírnivaló gondolatokat, mondatról-mondatra, szóról-szóra csiszolgatod a stílusod. Stilisztikaórákra és szemantikai előadásokra jársz, látogatod a felolvasó esteket, az író-olvasó találkozókat, a sajtóvacsorákat. Előfizetsz az irodalmi hetilapokra, folyóiratokra, böngészed a szakirodalmat. Aztán, mikor már belenyugodnál, hogy a kutyának se kellesz, felfedeznek – undorodva nyomja el a csikket a hamutartóban. – Attól kezdve, kisöcsém, nincs megállás. Egyfolytában csörög a telefon, a szerkesztők tárcákért, jegyzetekért, glosszákért nyaggatnak. Egy idő után – sóhajtva új cigarettára gyújt – úgy érzed, agyonhajszolod magad. Inkább szart írsz, csak hogy leszálljanak rólad. Baszhatod – kortyol bele a kávéjába, szája szélén megül a tejhab –, már mindegy milyen bornírt baromságot, ócska fércművet adsz ki a kezedből, ezek imádni fogják. A múltkor írtam egy novellát a benőtt szőrszál magányosságáról a zacskómon. A kritikusok egyedi felfogású, érzékeny társadalomkritikaként aposztrofálták, és dicsértek újszerűen naturalista hangvétele miatt.

***

Hova sietsz, matróz? – kérdezte; a tűsarkú kifordult alóla, a retikül szíja az alkarjára tekeredett. – Igyál velem valamit, mielőtt behajózol, hadd látom, áll-e még az árbócrúd – fél lábon ugrálva próbált beletalálni a körömcipőjébe és helyrerázni a dekoltázsából kilógó válltöméseket. – Szépszőke hercegem – bődült bele a körúti éjszakába, rekedtes baritonja megrezegtette az arcába csúszó paróka mahagóniszínű szálait. – Gyere, szépség – emelte meg a koktélospoharat, és csípőjével a fémajtónak támaszkodott – szagold meg a piná…
A biztonsági őr megvárta, amíg elül a lépcső aljában egymásra tornyozott asztalok robaja, aztán udvariasan becsukta az ajtót a távozó vendégek után. – Viszontlátásra uraim, kezüket csókolom a hölgyeknek – mondta, és odaintette az egyik közelben várakozó taxit.

***

A tejeskocsi abroncsai sikítva blokkoltak, a sofőr kétségbeesetten próbálta elkerülni az ütközést. A tompa puffanás egy hosszú másodpercig még ott lebegett a levegőben, aztán lassan, ahogy a városi por, ülepedni kezdett. A sofőr kikászálódott a vezetőfülkéből, tarkójára tolta a simléderes sapkát, ujjaival idegesen a hajába túrt. A kocsi körül sokadalom támadt: a környékbeli boltosok, az arra tévedt járókelők, a közeli sportpályán labdázó gyerekek gyűrűbe fogták a kisteherautót, és dermedten bámulták az első kerekek alól kilógó lábakat. A sofőr körbehordozta rajtuk a tekintetét, pillantásában tanácstalanság és segélykérés ült. Senki sem moccant; aztán az egyik kislány, mintha álomból ébredne, pislogni kezdett, felpattant és a sarkon álló telefonfülkéhez szaladt, hogy kihívja a mentőket. A rohamkocsi perceken belül megérkezett. A kiszálló rendőrök bilincsbe verték és a járőrautóba ültették a sofőrt; a tűzoltók leemelték a tejeskocsit a szerencsétlenül járt gyalogosról; a mentősök elszállították a zöld pokróccal letakart testet. A sokadalom szétoszlott. A baleset helyszínén csak egy utcaseprő sepregetett, a cirok foxtrottott járt a dudorászása ritmusára. A kislány csendesen kivárta, amíg elfordítja a fejét, aztán a padka mellé osont és a zsebébe rejtette a glória apró, csillogó szilánkját.

***

Miért van az – kérdezte, ujjai közt darabka sztaniolpapírt forgatott, egy cigarettásdobozból téphette ki – hogy a lányok mindig befújják magukat osztályfényképezés előtt? És az, hogy a turisták megpróbálják lefényképezni a déli harangszót? – hajtogatni kezdett, körmével gondosan lesimította az éleket. – Miért köszönnek az igazoltató rendőrök éjfélkor is jónapotkívánokkal? – morfondírozott, kezében folyamatosan változtatta alakját a vékony papírszelet. – És mit csinál a részeg kőműves, ha észreveszi, hogy körbefalazta magát? – tűnődött tovább, aztán hüvelyk és mutatóujja közé vette az ezüstszín origamidarut, és körberöptette az asztallap felett.

Dramaturgiai nem

De belevágtál! – lelkendezik E kedvesnek szánt hangon a telefonban. Én pedig feleslegesnek érzem megemlíteni: ha nem kezdtem volna bele, félbe se hagyhatnám, pedig nálam, mint azt ő is nagyon jól tudja, általában épp ez a probléma.

Jujj, és tényleg elkezdted? – kérdezi újra, tekintve, hogy komolyabb mondanivalója nincs, választ nem vár. Hosszabb távon csak a saját gondolatai tudják lekötni a figyelmét, még ha nyugtat, becéz, együttérez is. Nem a darab: a szerep a lényeg; és persze ő, a színpadi dáma, aki ha kell nyugtató, becéző, együttérző vagy ezek tetszőleges kombinációja. A másiknak marad a zsöllye, az álló ováció, és hogy a tehetségének kijáró tisztelettel újra meg újra visszatapsolja őt a deszkákra.

A kommunikációs folyamatot mindazonáltal, így diktálja a büfé házirendje, fent kell tartani, mégpedig bármi áron, az unalomba fúló, érdektelen beszélgetések kockázatát is vállalva, ha kell. Főképp, hogy ő maga kezdeményezte azt. – El – felelem beleegyezőleg, és szándékom szerint lelkesen, abban bízva, hogy ha engedek, témát vált. Persze nem, ez egy „ne haragudj, hogy megbántottalak, és hónapokig feléd se néztem, bocsánatot kérni, persze, nyíltan nem fogok”, esetleg egy „szükségem lenne a segítségedre, tudod, van az az ismerősöd, de hogy megkérjelek rá, azt azért ne várd” típusú beszélgetés; eldönteni, egyenlőre, nem tudom, melyik. A témaváltás felelősége, mint sejtettem, rám marad.

Fontolóra veszem a lehetőségeket, majd a semleges „és hogy mennek a dolgaid mostanában?” mellett döntök, közben folyamatosan kopogtatom a billentyűzetet. E hallhatóan vérig sértődik és zavarba jön. Nem szokott hozzá, hogy valaki előadás közben írja át a darabot, neki pedig a tragika jól begyakorolt monológja helyett a komika pársorát kelljen elszavalnia. De nem hátrál meg. – Remekül – válaszolja; amennyire lehet, elnyújtja a szót, hogy legyen ideje valami említésre méltót előkotorni az elmúlt hetek emlékei közül – éjjel-nappal dolgozom. A hétvégén vidéken töltöttem pár napot. Persze, onnan sem jöhettem haza riport nélkül – mondja a hősnő pátoszával, igyekszik visszalopni magát régi szerepkörébe.

Kivárok. E passzivitásom láttán megnyugszik, és a saját dramaturgiája szerint kezd játszani. – Tudod, van egy kis gond, mert kedves közös ismerősünk félreértette egy mondatomat, úgyhogy csúszik a pénz, de most már biztos, hogy hetek kérdése és állományba kerülök, attól kezdve minden megoldódik majd. D is hazajött a háromhetes nyaralásból, a családjával volt, Tihanyban, de csütörtökön találkozunk, már alig várom.

Ezen a ponton csapok le rá, mint Dionüszosz az engedetlen nimfa fejére a boroskupával: – Ühüm – mondom, és ebben az ühümben egy Shakespeare-bohózat záró felvonásának tragikomikuma összegződik: mintha a bolond mondana búcsúztatót a király sírhantja felett.

Nem idézetek

Találtam egyszer egy apróhirdetést az újságban – mondja. – Azt írta: „Sápadt, vékony, melankóliára hajlamos, dohányos férfit keresünk. Ingatag egzisztencia, világfájdalom és tintafoltos ingujj előnyt jelent. A jelentkezéseket »töltőtoll« jeligére várjuk, a szerkesztőségbe.” – Jelentkeztem. Hát így lett belőlem író.

***

„Majd ha a Vatikánban kotont osztogatnak!” – kiáltotta a pap a gyóntatófülke apácarácsán túlról, amikor a feloldozását kértem – meséli. – Nem hittem volna, hogy csak így szimplán elkárhozhatok, mert diákkoromban Kierkegaardot, Jungot és Rabelaist olvastam éjszakánként, zseblámpafénynél, a takaró alatt.

***

A nyugalom, érted? – üvölti, a nyakán kidagadnak az erek. – A magabiztosság, az a legfontosabb – közben remegő kézzel rendezgeti a fogadószelvényeket. – Hogy soha ne engedd kihozni magad a sodrodból – harsogja, felsőteste eltűnik az asztallap alatt, vastag ujjai a tintaceruza után motoznak a padlón. – A harmónia, baszd meg, az a kulcs – dörgi, meglazítva a nyakkendőjét, és gyűrött zsebkendőjével a homlokát törölgeti.

***

Tudod te, ki vagyok én?! – úgy tartotta a pisztolyt, ahogy az akciófilmekben szokás. – Neszójjábe, bazzeg, be ne szójjá’! Apám a nemzetbiztonságnál van. A kapualjból kilépő fürdőköpenyes alak hatalmas pofont kevert le a fiúnak. – Te Erzsi – szólt hátra a válla felett – nem megmondtam neked, hogy vedd le a karikáról a fegyverszekrény kulcsát?

***

Ez a mi kettőnk regénye – mondja a fiú, tekintete egy pillanatra sem engedi el a lány tekintetét. – Mi írjuk a történetet, bonyolítjuk a cselekményt, együtt szőjük a dramaturgiai hálót, és közösen találjuk ki a karaktereket. Nem érhet baj minket. A lány csendben közelebb húzza, a karjai közé fészkeli magát, és lassan, nyugodtan megcsókolja. – Szeretlek – suttogja, keze a fiú hátát simogatja. A fiú behunyja a szemét, érzi, ahogy a lány megemeli a csípőjét. – Soha nem érhet véget ez a pillanat – gondolja, és a mellei közé fúrja a fejét. A lány igazít egyet az ölelésén, és a fiú válla felett lopva az órájára néz.

***

Gyorsan kiszámolom az aprót, és a táskámba rejtem a magazint. Óvatosan körülnézek, konstatálom, hogy az újságoson kívül senki sincs a közelben; az ürge kedvesen utánam köszön. Zavartan viszonzom és sarkon fordulok. Hosszan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és a trafik felé indulok. Útközben vidáman odabiccentek a buszmegállóban bizsut áruló kalapos öregasszonynak. Már az ajtóban állok, amikor valaki nekem ront és lesodorja a vállamról a táskát. Tartalma a földre borul: kapnék utána, de egy hirtelen szélroham kitépi a kezemből a magazint. A hónap nyuszija lágy, 90-60-90-es ritmust lebeg a szélben. A kalapos öregasszony térdére simítja a szoknyája szélét és kacéran rám mosolyog.

Nem szerelem

Nem mersz lemászni? – kérdeztem; válasz helyett csak összeszorított szájjal rázta a fejét. A tető szélén, a hófogó mellett állt, én a korridor korlátjának támaszkodva vártam. – Akkor ugorj, elkaplak – csak amikor elrugaszkodott, futott át az agyamon: mi van, ha elvéti az ugrást, vagy elkapom, de megszédülök és együtt zuhanunk le az ötemeletnyi mélységbe.

Ugrott. Aztán éreztem, ahogy a nyakam köré fonja a karját és a teste az enyémhez tapad. A súlyát, a kapaszkodása erejét, a lélegzetvétele ritmusát. Megtartottam: épp csak egy pillanatra, hogy a kapaszkodásból ölelés legyen.

Nem bánta. Aztán lassan, óvatosan elengedtem. Csak addig tartottam, amíg letette a lábát a függőfolyosó kőpadlójára. Rám nézett; az arca kipirult az ugrástól. Nekem dőlt, és mint egy kislány vihar idején, ha fél, a nyakamba fúrta a fejét.

Nem Kansas

Készülődök. Komótosan, mert rájöttem, időt kell szánni a készülődésre: ez – tulajdonképpen – az utazás legfontosabb része. Az elindulás előtti periódus; az elindulás maga, már egyszerű. Csak le kell csapni a gázórát, elzárni a vizet, és jó erősen, bevágni magad mögött az ajtót; hadd tudják meg a szomszédok, hogy elmész. Aztán csak mész, egyik lábadat a másik elé teszed, és fütyörészve csörgeted a kulcsaid a zsebedben.

És itt most dramaturgiailag hangsúlyos ponthoz érkeztünk: a készülődés ugyanis nem egyenlő az álmodozással. Ez fontos, leírom nagybetűkkel is: A KÉSZÜLŐDÉS NEM EGYENLŐ AZ ÁLMODOZÁSSAL. Ezt onnan tudom, hogy sokáig csak álmodoztam róla, egyszer majd elmegyek. Vártam, hogy jöjjön a forgószél, felkapjon, és messzire repítsen. Hogy aztán kinyithassam a házam ajtaját, kikukkanthassak rajta, és meglepetést mímelve azt mondjam elképzelt kutyámnak: "Totó, baszd meg, ez itt nem Kansas".

A forgószél megjött. Elvitt ide, elvitt oda. Aztán tovább állt; ilyen a természete. Kiszámíthatatlan légköri jelenség, meteorológiai anomália – egyszer vihar, máskor csak tétova szellő. Meg is tépázott, persze. De amíg vele repültem, csuda dolgokat láttam. Távoli tájakat, messzi városokat. És rájöttem, ha nagyon akarok, egyedül is tudok repülni. Nem kell hozzá se tornádó, se tulipiros üvegcipő.

Készülődök. Szépen-rendben sorra veszem, és egyenként naftalinba rakom az emlékeimet. Erőt gyűjtök az utazáshoz. Szomszédolok, látogatom a barátaimat, elnézek az ismerős helyekre; és közben alig várom, hogy elindulhassak végre. Pakolgatom a kofferemet.