Dramaturgiai nem

De belevágtál! – lelkendezik E kedvesnek szánt hangon a telefonban. Én pedig feleslegesnek érzem megemlíteni: ha nem kezdtem volna bele, félbe se hagyhatnám, pedig nálam, mint azt ő is nagyon jól tudja, általában épp ez a probléma.

Jujj, és tényleg elkezdted? – kérdezi újra, tekintve, hogy komolyabb mondanivalója nincs, választ nem vár. Hosszabb távon csak a saját gondolatai tudják lekötni a figyelmét, még ha nyugtat, becéz, együttérez is. Nem a darab: a szerep a lényeg; és persze ő, a színpadi dáma, aki ha kell nyugtató, becéző, együttérző vagy ezek tetszőleges kombinációja. A másiknak marad a zsöllye, az álló ováció, és hogy a tehetségének kijáró tisztelettel újra meg újra visszatapsolja őt a deszkákra.

A kommunikációs folyamatot mindazonáltal, így diktálja a büfé házirendje, fent kell tartani, mégpedig bármi áron, az unalomba fúló, érdektelen beszélgetések kockázatát is vállalva, ha kell. Főképp, hogy ő maga kezdeményezte azt. – El – felelem beleegyezőleg, és szándékom szerint lelkesen, abban bízva, hogy ha engedek, témát vált. Persze nem, ez egy „ne haragudj, hogy megbántottalak, és hónapokig feléd se néztem, bocsánatot kérni, persze, nyíltan nem fogok”, esetleg egy „szükségem lenne a segítségedre, tudod, van az az ismerősöd, de hogy megkérjelek rá, azt azért ne várd” típusú beszélgetés; eldönteni, egyenlőre, nem tudom, melyik. A témaváltás felelősége, mint sejtettem, rám marad.

Fontolóra veszem a lehetőségeket, majd a semleges „és hogy mennek a dolgaid mostanában?” mellett döntök, közben folyamatosan kopogtatom a billentyűzetet. E hallhatóan vérig sértődik és zavarba jön. Nem szokott hozzá, hogy valaki előadás közben írja át a darabot, neki pedig a tragika jól begyakorolt monológja helyett a komika pársorát kelljen elszavalnia. De nem hátrál meg. – Remekül – válaszolja; amennyire lehet, elnyújtja a szót, hogy legyen ideje valami említésre méltót előkotorni az elmúlt hetek emlékei közül – éjjel-nappal dolgozom. A hétvégén vidéken töltöttem pár napot. Persze, onnan sem jöhettem haza riport nélkül – mondja a hősnő pátoszával, igyekszik visszalopni magát régi szerepkörébe.

Kivárok. E passzivitásom láttán megnyugszik, és a saját dramaturgiája szerint kezd játszani. – Tudod, van egy kis gond, mert kedves közös ismerősünk félreértette egy mondatomat, úgyhogy csúszik a pénz, de most már biztos, hogy hetek kérdése és állományba kerülök, attól kezdve minden megoldódik majd. D is hazajött a háromhetes nyaralásból, a családjával volt, Tihanyban, de csütörtökön találkozunk, már alig várom.

Ezen a ponton csapok le rá, mint Dionüszosz az engedetlen nimfa fejére a boroskupával: – Ühüm – mondom, és ebben az ühümben egy Shakespeare-bohózat záró felvonásának tragikomikuma összegződik: mintha a bolond mondana búcsúztatót a király sírhantja felett.