Rég nem írtam, gondoltam, egy időre félreteszem a klaviatúrát. Túl sok szó gyűlt össze, hozták őket a gyakran kéretlen és kellemetlen gondolatok: ideje volt rendszerezni, szétválogatni őket. Meg persze azért is, mert két hónap relatív nyugalma, bizakodása, pozitivitása után – ezt a periódust elsősorban a szigetnek és a szigeti embernek köszönhetem – , ahogy az várható volt, rám esett, és alaposan hókonbaszott a magány és a szomorúság. Szomorúan pedig, ez alkati problémám, nem tudok írni, de legalábbis befejezni a félig megírt mondatokat. Illetve, eddig meg se próbáltam.

Magányt írtam: nem egyedüllétet. Egyedüllétről nincs szó, még akkor, sem, ha igaza volt Y-nak, aki egyszer, amikor úgy istenigazából meg akart bántani – ebben, nő, igazán jó volt –, azt mondta, az ő kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott oxfordi akcentusában: „Well, we both know that you're socially awkward". Nem tévedett nagyot; szerencsére akad pár barát, akiknél akkor is jó vagyok egy-egy pofa sörre, ha aszociális periódusomat élem.

Nem egyedül, de magányos vagyok, így választottam. Megértettem, a problémák, gondok, fájdalmak, épp úgy, mint az öröm, sikerélmény, eufória, legszemélyesebb tulajdonomat képezik. Megoszthatom, néha meg is kell osztanom őket a hozzám közel állókkal, de óvatosan: ha túl sokat beszél róluk az ember, csak súlyosabbá, jelentőségteljesebbé válnak. Ráadásul a barátaimat is szomorúbbá teszik.

Magányos vagyok: de most nem próbálok pánikszerűen elmenekülni ez elől. Pedig a magány nálam kínos témának számít, talán azért, mert a família többi férfitagjához hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy egy párkapcsolattal, egy másik ember jelenlétével támogassam meg billegő önértékelésemet: persze, sikertelenül.

Ez a mi családi karmánk. Ez az oka annak, hogy apám lassan, megfontoltan halálraissza magát. (Anyám tekintetében, ha ránéz, bár gyűlöli őt az erőszakos kitörések, részeg veszekedések miatt, tisztán látni a szánalmat ez iránt az ember iránt, akit, persze, a szánalma csak még mélyebbre taszít a maga magányos, alkoholista valóságába.) És annak is, hogy a nagyapám, aki egyébként decens, jóravaló ember volt, a kertjébe, a virágai közé menekült a családi élet felelősége és problémái elől. (Nagyanyám olyan kemény nő volt, hogy a háború után egymaga szöktette meg az öreget, egy egész szakasszal együtt egy németországi fogolytáborból, marhavagonban. A halálos ágyán elmesélte, szeretőket tartott, mert „Tudod, kisfiam, a Mikivel nem nagyon mentek a dolgaink az ágyban.”)

Mint ők, sokáig én sem társat: pesztrát és támogatót kerestem a nőkben. Erre a szerepre pedig csak a despotahajlamú, erőszakos nők alkalmasak. Akik persze, hisz erre kaptak felkérést, nem engedik, hogy társuk a saját, őszinte módján, tiszta lelkiismerettel élje az életét.

Nem akarok úgy járni, mint ők, ezért megpróbálom máshogy csinálni. Lekopogok, mondjuk, egy nyavalygós, hosszúra nyúlt posztot, amiről tudom, hogy T gondterhelten vakarja majd a fejét, ha olvassa, és megállapítja, hogy megint fellengzősen és terjengősen írok. De bízom benne, hogy megérti, nekem ez most segít. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy a rossz érzések mellett a jók is bennem születnek, és más, hasonlóan egyszerű igazságokat, amikről minden banalitásuk ellenére, mégis mindig elfelejtkezem. És persze megpróbálom elfogadni a magányt: megbarátkozni vele és rajta keresztül magammal, hogy, ha majd készen állok rá, társa és ne pesztráltja, támogatottja lehessek valakinek.