Esterházyt olvasok: most először értem is. Érteni vélem. Érteni gondolom. Istentelenül szégyellem magam közben; hányszor, de hányszor voltam pofátlanul (magabizonytalanul) magabiztos: ismerem a dürgést, a csíziót, a csínját meg a bínját – a szavakat, bármit kimondanak helyettem, ha akarom. Hát nem. És nem azért, mert bizonyos dolgokra nincsenek szavak. Csak azért, mert.

Esterházyt olvasok (ó, hogy gyűlölöm a bekezdésenként ismétlődő felütést): olvasnám, de alig látok, mert közben bőgök is, szomorúan megkönnyebbülve, megkönnyebbülten szomorkodva. Meg persze írnék, de ezt mind, így együtt, tényleg nem lehet – olvasni, írni és sírni egy időben. (Tehát az igeidő ez esetben fiktív jelen, voltaképpen múlt.) Eddig is olvastam, de csak megszokásból: mert bizonyos körökben illik szofisztikáltan elcsacsogni róla; mert nagy magyar (bár ez nekem csak nyelvi szempont) írónk; mert olyan nincs, hogy őt nem olvasod. Közben azt sem tudtam megjegyezni, pontosan, hogyan írja a nevét. (Eszterházy, Esterházi, Eszterházi, Esterházy, Csokonai Lili?)

Esterházyt olvasok (gyűlöletem elkeseredésbe csap át: kell a bekezdésenként ismétlődő felütés), ez az ember tényleg tudja, érzi, érti. Nem nagy újdonság, de nekem az. Kerekíti a leírást, jegyzi le a jelent, aztán, de épp ott, ahol kell, vált az emlékekre, meséli a múltat. Az ő emlékeivel pedig az enyémek is felelevenednek, az ő pillanatnyi szünete, ahogy elgondolkozik a spirálfüzet felett, engem is elgondolkoztat, az ő szemüvegével együtt az enyém is bepárásodik. (Pedig nincs is.)

Esterházyt olvasok (mostanra belenyugodtam a bekezdésenként ismétlődő felütésbe), kavarognak körülöttem az emlékekkel teleírt, ki- és összetépett lapok papírdarabkái, mint huszadikán este, mikor a vihar kivágta az ablakot a ki tudja, miért (én) megőrzött, párkányra tett párizsi metrójegyek: persze Y. Akire haragszom, aki már nem kell, mert nem kellek neki. Aki képes volt emailben szakítani, egy héttel azután, hogy kirohantam hozzá Párizsba, hogy rendezzük magunkat, egymást, minket. Aki ócska kurva, dögöljönmeg.

Esterházyt olvasok (ó, drága, drága bekezdésenként ismétlődő felütés), és tisztelettel utálom őt, mert felidézte bennem a lányt, akivel ott álltunk, Normandiában, az óceánparton, a nem is csak egy koszos kis tenger, de az Atlanti óceán partján, szorosan átölelve egymást, és egészen sós volt a csókja. És hogy milyen bájos eleganciával tudta megkérdezni, amikor vendégeket vártunk a Rue de Bridanien lévő lakásába: „Babe, is that semen on the couch?”. És ahogy a Rudas kis kabinjában, ahol alig fértünk el együtt, hozzám bújt, és a lábai közé húzta a kezem, miközben vagy negyeven zsibongtak az öltözőben. Azt, hogy (még mindig) szeretem. És hogy ő (már) nem.