Nem idézetek #2

Ó, a siker! – ernyedten legyint. – Évekig gürcölsz, hogy elismerjenek: keresgéled a jó témákat, a leírnivaló gondolatokat, mondatról-mondatra, szóról-szóra csiszolgatod a stílusod. Stilisztikaórákra és szemantikai előadásokra jársz, látogatod a felolvasó esteket, az író-olvasó találkozókat, a sajtóvacsorákat. Előfizetsz az irodalmi hetilapokra, folyóiratokra, böngészed a szakirodalmat. Aztán, mikor már belenyugodnál, hogy a kutyának se kellesz, felfedeznek – undorodva nyomja el a csikket a hamutartóban. – Attól kezdve, kisöcsém, nincs megállás. Egyfolytában csörög a telefon, a szerkesztők tárcákért, jegyzetekért, glosszákért nyaggatnak. Egy idő után – sóhajtva új cigarettára gyújt – úgy érzed, agyonhajszolod magad. Inkább szart írsz, csak hogy leszálljanak rólad. Baszhatod – kortyol bele a kávéjába, szája szélén megül a tejhab –, már mindegy milyen bornírt baromságot, ócska fércművet adsz ki a kezedből, ezek imádni fogják. A múltkor írtam egy novellát a benőtt szőrszál magányosságáról a zacskómon. A kritikusok egyedi felfogású, érzékeny társadalomkritikaként aposztrofálták, és dicsértek újszerűen naturalista hangvétele miatt.

***

Hova sietsz, matróz? – kérdezte; a tűsarkú kifordult alóla, a retikül szíja az alkarjára tekeredett. – Igyál velem valamit, mielőtt behajózol, hadd látom, áll-e még az árbócrúd – fél lábon ugrálva próbált beletalálni a körömcipőjébe és helyrerázni a dekoltázsából kilógó válltöméseket. – Szépszőke hercegem – bődült bele a körúti éjszakába, rekedtes baritonja megrezegtette az arcába csúszó paróka mahagóniszínű szálait. – Gyere, szépség – emelte meg a koktélospoharat, és csípőjével a fémajtónak támaszkodott – szagold meg a piná…
A biztonsági őr megvárta, amíg elül a lépcső aljában egymásra tornyozott asztalok robaja, aztán udvariasan becsukta az ajtót a távozó vendégek után. – Viszontlátásra uraim, kezüket csókolom a hölgyeknek – mondta, és odaintette az egyik közelben várakozó taxit.

***

A tejeskocsi abroncsai sikítva blokkoltak, a sofőr kétségbeesetten próbálta elkerülni az ütközést. A tompa puffanás egy hosszú másodpercig még ott lebegett a levegőben, aztán lassan, ahogy a városi por, ülepedni kezdett. A sofőr kikászálódott a vezetőfülkéből, tarkójára tolta a simléderes sapkát, ujjaival idegesen a hajába túrt. A kocsi körül sokadalom támadt: a környékbeli boltosok, az arra tévedt járókelők, a közeli sportpályán labdázó gyerekek gyűrűbe fogták a kisteherautót, és dermedten bámulták az első kerekek alól kilógó lábakat. A sofőr körbehordozta rajtuk a tekintetét, pillantásában tanácstalanság és segélykérés ült. Senki sem moccant; aztán az egyik kislány, mintha álomból ébredne, pislogni kezdett, felpattant és a sarkon álló telefonfülkéhez szaladt, hogy kihívja a mentőket. A rohamkocsi perceken belül megérkezett. A kiszálló rendőrök bilincsbe verték és a járőrautóba ültették a sofőrt; a tűzoltók leemelték a tejeskocsit a szerencsétlenül járt gyalogosról; a mentősök elszállították a zöld pokróccal letakart testet. A sokadalom szétoszlott. A baleset helyszínén csak egy utcaseprő sepregetett, a cirok foxtrottott járt a dudorászása ritmusára. A kislány csendesen kivárta, amíg elfordítja a fejét, aztán a padka mellé osont és a zsebébe rejtette a glória apró, csillogó szilánkját.

***

Miért van az – kérdezte, ujjai közt darabka sztaniolpapírt forgatott, egy cigarettásdobozból téphette ki – hogy a lányok mindig befújják magukat osztályfényképezés előtt? És az, hogy a turisták megpróbálják lefényképezni a déli harangszót? – hajtogatni kezdett, körmével gondosan lesimította az éleket. – Miért köszönnek az igazoltató rendőrök éjfélkor is jónapotkívánokkal? – morfondírozott, kezében folyamatosan változtatta alakját a vékony papírszelet. – És mit csinál a részeg kőműves, ha észreveszi, hogy körbefalazta magát? – tűnődött tovább, aztán hüvelyk és mutatóujja közé vette az ezüstszín origamidarut, és körberöptette az asztallap felett.