Ervin

Volt nekem egy öreg diakónusom. Hittanra tanított; nagyon gyerek voltam, de soha nem felejtem el a hideglelős kucorgásokat a kispesti plébániatemplom mellékhajójában. Meg persze: vasárnapi istentisztelet, bítmise, ministrálás. A bor és az ostya felmutatatása. Isten vére, isten teste.

A plébános politikus pap volt, és ahogy emlékszem, pedofil. Féltem a papoktól: sehogy se fért a fejembe, hogy férfinak látszanak, de nőként beszélnek. Ez, szerintem, a munkaköri leírásukban is benne van. Meg, persze, a szoknyahordás és a katolikus liturgia szerinti cicoma.

De az öreg diakónus: fasza kispesti gyerek volt. Nem is katekézisre: az életre okított, nevelt minket. És olyan dumája volt, öcsém, beszartunk a röhögéstől, ha lökte a sódert. Én egyszer konkrétan szó szerint. Ervinnek hívták – felettébb hülye név; később elhagyta a rendet, és összeállt egy apácával. Komolyan.

Pár évre rá találkoztam vele. Állt a kertje végében, támasztotta a zöld vaskerítést. És megismert. És megismertem. Persze, nehéz lett volna nem megismerni: akkora szarbarna bibircsók volt az orrán, mint a Mount Everest. Meg a dumája. Csak a szemei koptak meg kicsit. A tekintete fakóbb lett. Mondta, hogy meghalt a felesége: az apáca akivel, akiért kiugrott.

Mert az öreg diakónus nem szégyellt semmit. Megfogta a tarkómat, sprőd volt a fogása, mintha dörzspapírba csavarták volna a markát, magához húzott, és belesúgta a fülembe, mondta, nagy titkot akar megosztani velem, nagyobbat, mint akkor, régen, a hideglelős kucorgások közben a kispesti plébániatemplom mellékhajójában.

Azt mondta, Fiam, kisfiam, emlékszem rád. Te vagy, aki összeszartad magad hittanórán; összecsináltad magad a röhögéstől és én azóta különösen szeretlek téged.

Azt mondta, a marka egyre jobban szorította a tarkómat: Fiam, kisfiam, isten temploma te vagy. Te vagy a bor és az ostya felmutatása. Isten teste, isten vére: a tiéd. A legnagyobb misztérium az örökkévalóságban pedig, ne higgy azoknak, akik férfinak látszanak, de nőként beszélnek, ez a munkaköri leírásukban is benne van, szoknyát hordanak, meg a katolikus liturgia szerinti cicoma, ahogy emlékszem, pedofil mind, a legnagyobb misztérium az örökkévalóságban: a pina.

Mert isten temploma te vagy, Fiam, kisfiam, isten teste a tiéd, és ha feláll a faszod, hát isten vére állítja fel. A megváltó vére önti el a barlangos testeket: attól lesz kemény, hogy néha úgy érzed, diót lehetne törni a végivel.

Ő mindig papnak akart. Mondta. De amikor a Margit nővér, az ő elhalt felesége, a felszentelés előtt marokra kapta, akkor megértette. Megértette, hogy nem a bíboros úr, a Margitka fogja felszentelni. Aki, mint a papok, két kézzel szolgált.

Szorította a tarkóm, inas markába zárta a nyakamat, és azt mondta: Fiam, kisfiam, tudtam, hogy kilöknek az akolból. A plébános politikus pap volt; ma is az, ott parádézik az Uszticcsal a Kossuth téren. Tudtam, hogy kilöknek, hogy hamis bárányként kikötnek, legyen mit enniük a farkasoknak. Mégsem tehettem mást: mert a Margitka, amikor két kézre kapta a faszom, felszentelt. Azóta, a papnak szentelésem előestéje óta vagyok én is isten temploma. Isten vére az én vérem. Isten teste az én testem. És ha a megváltó vére elönti a barlangos testeket, Fiam, kisfiam, hát még mindig feláll a faszom, ha a Margit nővérre gondolok.