A szigeti ember

A szigeti ember a barátom. Egy százéves, nagy házban él, félig horvát, félig bosnyák barátnőjével, V-val, egy kutyával és egy macskával. A ház falait mészkőtéglákból építették, előtte egy pálma és egy citromfa áll; a fűszernövények gyomként teremnek a kertben. A barátom azt tervezi, hogy földet vesz, és olivacserjéket ültet. A falubeliek az olivásban nevelgetik a kenderpalántákat, a termésük illatos, mint a levegő, ha az ember estefelé a ligetekben sétál.

A szigeti embert mindenki ismeri a faluban. Hat éve érkezett a nagyvárosból; de úgy él, mint a helyiek: lassan, nagy nyugalomban. A háza melletti templom harangjának ütése diktálja a napjai ritmusát. Kicsit még most is kívülállónak számít, pedig sohasem mulasztja el, hogy ha teheti, szót váltson a szomszédaival. Azt mondja, a dalmátok már csak ilyenek: ha nincs Hajduk Split logo a seggedre tetoválva, nehezen nyílnak meg neked.

Van egy öreg vespája, azt hajtja a part menti szerpentinen, meg a hegyek között. Reggelente kávézni viszi V-t, aztán keresnek maguknak egy eldugott öblöt, és úsznak egyet a tengerben. Időnként elrobogóznak a nyerezsiscsei kocsmába sörözni, vagy lemennek a mircai kikötőbe, hogy együtt zenéljenek a dalmát vagányokkal.

Évekig alig láttuk egymást: mégis, itt volt, velem. Ott lógázta a lábát a tudatom szélén, és lepkehálóval vadászott a csapongó gondolatokra. Aztán, amikor igazán nagy szükségem volt rá, megjelent, és hívott, látogassam meg őt és a családját a szigeten. Azt mondta, ott biztosan találok majd egy darabot magamból.

Igaza volt.

Köszönöm, koma.