Különös napokat élek.

Folyamatosan változnak a dolgok körülöttem: semmi sem „megszokott”, „régi”; nincsenek megbízható, statikus külső viszonyítási pontok. Nincs, amibe belekapaszkodhatnék, amihez mérhetném, viszonyíthatnám, köthetném magam. A kapaszkodókat elengedtem, a mankókat eldobtam: maradt a segítség nélküli, suta bicegés.

Furcsa ez a bicegés. Felszabadító sántikálás. Mint lábtörésből felépülőben: mit bántam én, hogy csámpán, esetlenül – de jártam. Újra jártam.

Az az érzés akkor: maga volt a szabadság. A helyváltoztatás szabadsága. Ez az érzés most: maga a szabadság. A változtatás szabadsága.

Változnak a dolgok körülöttem. Kicserélődnek a helyszínek, a szereplők, a statisztéria; a dramaturgia is más. Mintha eddig epizódszereplő lettem volna a saját életem egyszer rövüsen látványos, másszor kamaradarabba illően tragikomikus darabjában. A bonviván, akinek elmegy a hangja, az ária közepén; szétreped a nadrágja ülepe csókjelenet közben; saját lábában botlik el a meghajlásnál.

Talán nem is körülöttem: bennem változnak meg a dolgok. Talán ezért érzem, hogy esetlenül, bicegve, de már futnék. Nem valami elől: valami elébe.

Mintha nekem, a lecsúszott, bukott bonvivánnak, akinek már kétmondatos szerep sem jutott, a direktor (Úr) kezébe nyomott volna egy paksamétányi üres lapot: itt van, tessék, írd meg, rendezd meg, játszd el te a saját darabod. Lehet bukás, és lehet kasszasiker.

"I've made a certain amount of mistakes in my first marriage. Like... showing up..."

First I wanted Sex,
Then I wanted Love,
Then I wanted You.

(Graffiti egy budapesti romkocsma falán)

A dolgok lassan, úgy tűnik, összeállnak. De kell még egy utolsó nagy nekikapaszkodás.

Ha megvolt, majd megírom.

Aztán szépen, sorjában mindazt, amit az utóbbi pár évben meg szerettem volna írni.

Nincs ebben semmi ezoterikus: csak egy tisztán (pusztán) emberi történet.

Csók, majd jelentkezem.

Imre

Vakvilág

(...) Ma már a múzsa csókálló rúzsa
Mögött megbújva óvja mosolyát,
Hallgat a hangos, nincs szava egy sem:
Világtalan világ.

Ma már a párkák nájlonból fonják
Halandó éltünk vékony fonalát,
Pihen a festő, ecset nem rebben,
Világtalan világ. (...)

Illyés

„…nem csak a vallatásban: ott van a vallomásban…”

Yoga

Something beautiful.

Robinak

Megnyitom a dokumentumot: üres, fehér lap. Éppen gyászfehér; párszi-halál fehér; vértelen testfehér; kilinikaihalál-beállta utáni fényfehér. Ha akarom, kéziratpapír-fehér: az is gyász kicsit, gondolom, mikor a szerző leírja a szövegkönyv utolsó betűjét. 

(Kaszás belép, Múlás balra el.) 

Vagy koszorúra való rózsafehér, kálafehér, szegfűfehér. A jácint, a tulipán és a margaréta nem való a koszorúra. A jácintot régebben színésznőknek vitték: öltözőbe, nem ravatalozóba illik. Anyámtól tudom, ő már ért hozzá. 

Pedig milyen szép lenne: egy ravatal, rajta jácintágy, azon meg a halott, a miénk. A ravatal amúgy is olyan, mint a színpad: keskeny kis dobogó, rajta a főszereplő, mindenki rá figyel. Könnyes szemek, könnyes szemeket könnyvörösre dörzsölő fehér zsebkendők, lopva váltott kézszorítások, állva tisztelgés. 

(Üdvözülés belép, Kaszás balra el.) 

A tulipánnak olyan a szirma, mint egy fehér zsebkendő, mégsem való a koszorúra. A tulipánt vissza kell nyesni, vázába kell tenni: azért van, hogy felüdítse a szobát. Komolytalan virág; márpedig a halál komoly dolog. Anyámtól tudom, ő már ért hozzá. 

Pedig milyen jó lenne: a halott, a miénk, tulipánszirmok között. Rabbi se kellene, elmondaná helyette az a sok fehér virág, hogy mi, akik komolykodni jöttünk éppen össze, mennyire komolytalanok is vagyunk igazán. Mert a halál az élet része; mert nem neki, csak nekünk fáj; mert most végre megpihenhet Ábrahám kebelén. Meg hasonló bornírt, színírói fordulatok. 

(Enyészet belép, Üdvözülés balra el.) 

A margaréta fehér, mint egy angyal nyakán a bőr. Az angyal: másodrangú tragika. Szaval, de nem játszik; játszik, de átélés nélkül; átéli, de nem formálja meg a szerepét. Tánckarba se jó trampli. Anyámtól tudom, ő már ért hozzá. 

A nézőtér mégis tele, de ováció, visszataps nincs. Már nincs, aki meghajolna, már nincs, akiért széthúznák a függönyt, már nincs, akinek csokrot dobhatnál. 

(Barátság belép, Enyészet balra el.)

1976-2007

A szerkesztő üzenete

Kedves olvasók!

Ha netalán attól tartanának, hogy a Kalapos szabómagdai halhatatlanságra vágyott, és az okos-öreg írónő után mászott a parnasszusra, nyugodjanak meg. Csupán annyi történt, hogy egy időre ceruzára cserélte a tollát, hogy, idézem, "kiderüljön, hogy ami a fejemben – és a szívemben – van, ér-e annyit, mint a narancsligetek között töltött gyermekévek, egy svájci-amerikai kettős állampolgárság, három anyanyelvi szinten beszélt világnyelv, egy oxfordi diploma és egy kaliforniai székhelyű biztosítótársaság teljes anyagi bázisa."

Köszönettel a szeretetükért és a türelmükért,
Kellemes Karácsonyt és Boldog Újévet,

a szerkesztő

Séta Csodaországban

Magamról? Magamnak? Magamért? A Project Walkwonderland hivatalosan is elkezdődött.

Mondtam neki, azt hittem, érti is, hogy nálunk más a járás, mi mindent fordítva csinálunk: még a sírást is, vigadást is. Hogy mi itt élünk, egy szűkös kis medencébe meg a halandzsa nyelvünkbe zárva, amit senki se ért, senki se beszél. Azt se tudjuk, kik és hogyan felejtettek itt minket; azt se, vannak-e rokonaink, és ha vannak, hol vannak, északra, délre, keleten vagy nyugaton.

Mondtam, hogy nálunk sokáig kupicánként mérték a Coca-Colát, farmert csak a piacon, pult alól lehetett kapni, akciófilmeket pedig kizárólag karcos, sokat másolt videókazettákon láttunk. Hogy aki nekik John Wayne, nekünk a Tenkes kapitánya.

Mondtam, hogy mi nem cserkészek: úttörők voltunk, és piros nyakkendőt hordtunk zöld helyett; nem franciát, németet, spanyolt, hanem oroszt tanultunk, és rózsapatronra, limóporra meg diáktakarék-bélyegekre költöttük a zsebpénzünket. Hogy hozzánk nem a Mikulás, hanem a Télapó járt: igaz miklósnapon.

Mondtam, hogy ő novemberben narancsot szüretelt, mi meg vadgesztenyefociztunk. Hogy nekik Atlanti- meg Csendes-óceán, nekünk Balaton és Velencei-tó, nekik Mount Mitchell, nekünk Kékes-tető, nekik Manhattan, nekünk Margit-sziget. Hogy náluk fáklyát, nálunk olajágat tart a kezében a statue of liberty.

Mondtam, hogy a váltás után egész trabantkaravánok indultak Ausztriába, hogy hűtőládákkal, milkával és effélékkel megrakodva térjenek vissza aztán; meg hogy korábban csak az ehetett külföldi csokit, akinek volt kamionos ismerőse, vagy valutázott és dollárboltba járt. Hogy náluk Cadillaceket és Oldsmobilokat és Corvetteket és Firebirdöket és Mustangokat árultak, nálunk Wartburgot és Trabantot, sorszámra.

Hogy náluk Kennedy volt, nálunk Kádár. Náluk Armstrong, nálunk Farkas Bertalan. Náluk a Stones, nálunk az Illés. Náluk Billy Wilder, nálunk Jancsó Miklós. Náluk Cassius Clay, nálunk Papp Laci. Náluk Norman Mailer, nálunk Moldova György. Náluk Miki Egér, nálunk a Kockásfülű Nyúl.

Mondtam neki, hogy sokáig mások győzelmeit ünnepeltük, mostanában pedig vesztes csatákról, bukott forradalmakról, legyőzött tábornokokról és kivégzett forradalmárokról emlékezünk meg. Aztán megkérdeztem, érti-e. Nem értette. Talán nem is hitte. Azt gondolta, csak a vásott fantáziám ragadott el újra.

Nem idézetek #2

Ó, a siker! – ernyedten legyint. – Évekig gürcölsz, hogy elismerjenek: keresgéled a jó témákat, a leírnivaló gondolatokat, mondatról-mondatra, szóról-szóra csiszolgatod a stílusod. Stilisztikaórákra és szemantikai előadásokra jársz, látogatod a felolvasó esteket, az író-olvasó találkozókat, a sajtóvacsorákat. Előfizetsz az irodalmi hetilapokra, folyóiratokra, böngészed a szakirodalmat. Aztán, mikor már belenyugodnál, hogy a kutyának se kellesz, felfedeznek – undorodva nyomja el a csikket a hamutartóban. – Attól kezdve, kisöcsém, nincs megállás. Egyfolytában csörög a telefon, a szerkesztők tárcákért, jegyzetekért, glosszákért nyaggatnak. Egy idő után – sóhajtva új cigarettára gyújt – úgy érzed, agyonhajszolod magad. Inkább szart írsz, csak hogy leszálljanak rólad. Baszhatod – kortyol bele a kávéjába, szája szélén megül a tejhab –, már mindegy milyen bornírt baromságot, ócska fércművet adsz ki a kezedből, ezek imádni fogják. A múltkor írtam egy novellát a benőtt szőrszál magányosságáról a zacskómon. A kritikusok egyedi felfogású, érzékeny társadalomkritikaként aposztrofálták, és dicsértek újszerűen naturalista hangvétele miatt.

***

Hova sietsz, matróz? – kérdezte; a tűsarkú kifordult alóla, a retikül szíja az alkarjára tekeredett. – Igyál velem valamit, mielőtt behajózol, hadd látom, áll-e még az árbócrúd – fél lábon ugrálva próbált beletalálni a körömcipőjébe és helyrerázni a dekoltázsából kilógó válltöméseket. – Szépszőke hercegem – bődült bele a körúti éjszakába, rekedtes baritonja megrezegtette az arcába csúszó paróka mahagóniszínű szálait. – Gyere, szépség – emelte meg a koktélospoharat, és csípőjével a fémajtónak támaszkodott – szagold meg a piná…
A biztonsági őr megvárta, amíg elül a lépcső aljában egymásra tornyozott asztalok robaja, aztán udvariasan becsukta az ajtót a távozó vendégek után. – Viszontlátásra uraim, kezüket csókolom a hölgyeknek – mondta, és odaintette az egyik közelben várakozó taxit.

***

A tejeskocsi abroncsai sikítva blokkoltak, a sofőr kétségbeesetten próbálta elkerülni az ütközést. A tompa puffanás egy hosszú másodpercig még ott lebegett a levegőben, aztán lassan, ahogy a városi por, ülepedni kezdett. A sofőr kikászálódott a vezetőfülkéből, tarkójára tolta a simléderes sapkát, ujjaival idegesen a hajába túrt. A kocsi körül sokadalom támadt: a környékbeli boltosok, az arra tévedt járókelők, a közeli sportpályán labdázó gyerekek gyűrűbe fogták a kisteherautót, és dermedten bámulták az első kerekek alól kilógó lábakat. A sofőr körbehordozta rajtuk a tekintetét, pillantásában tanácstalanság és segélykérés ült. Senki sem moccant; aztán az egyik kislány, mintha álomból ébredne, pislogni kezdett, felpattant és a sarkon álló telefonfülkéhez szaladt, hogy kihívja a mentőket. A rohamkocsi perceken belül megérkezett. A kiszálló rendőrök bilincsbe verték és a járőrautóba ültették a sofőrt; a tűzoltók leemelték a tejeskocsit a szerencsétlenül járt gyalogosról; a mentősök elszállították a zöld pokróccal letakart testet. A sokadalom szétoszlott. A baleset helyszínén csak egy utcaseprő sepregetett, a cirok foxtrottott járt a dudorászása ritmusára. A kislány csendesen kivárta, amíg elfordítja a fejét, aztán a padka mellé osont és a zsebébe rejtette a glória apró, csillogó szilánkját.

***

Miért van az – kérdezte, ujjai közt darabka sztaniolpapírt forgatott, egy cigarettásdobozból téphette ki – hogy a lányok mindig befújják magukat osztályfényképezés előtt? És az, hogy a turisták megpróbálják lefényképezni a déli harangszót? – hajtogatni kezdett, körmével gondosan lesimította az éleket. – Miért köszönnek az igazoltató rendőrök éjfélkor is jónapotkívánokkal? – morfondírozott, kezében folyamatosan változtatta alakját a vékony papírszelet. – És mit csinál a részeg kőműves, ha észreveszi, hogy körbefalazta magát? – tűnődött tovább, aztán hüvelyk és mutatóujja közé vette az ezüstszín origamidarut, és körberöptette az asztallap felett.

Ervin

Volt nekem egy öreg diakónusom. Hittanra tanított; nagyon gyerek voltam, de soha nem felejtem el a hideglelős kucorgásokat a kispesti plébániatemplom mellékhajójában. Meg persze: vasárnapi istentisztelet, bítmise, ministrálás. A bor és az ostya felmutatatása. Isten vére, isten teste.

A plébános politikus pap volt, és ahogy emlékszem, pedofil. Féltem a papoktól: sehogy se fért a fejembe, hogy férfinak látszanak, de nőként beszélnek. Ez, szerintem, a munkaköri leírásukban is benne van. Meg, persze, a szoknyahordás és a katolikus liturgia szerinti cicoma.

De az öreg diakónus: fasza kispesti gyerek volt. Nem is katekézisre: az életre okított, nevelt minket. És olyan dumája volt, öcsém, beszartunk a röhögéstől, ha lökte a sódert. Én egyszer konkrétan szó szerint. Ervinnek hívták – felettébb hülye név; később elhagyta a rendet, és összeállt egy apácával. Komolyan.

Pár évre rá találkoztam vele. Állt a kertje végében, támasztotta a zöld vaskerítést. És megismert. És megismertem. Persze, nehéz lett volna nem megismerni: akkora szarbarna bibircsók volt az orrán, mint a Mount Everest. Meg a dumája. Csak a szemei koptak meg kicsit. A tekintete fakóbb lett. Mondta, hogy meghalt a felesége: az apáca akivel, akiért kiugrott.

Mert az öreg diakónus nem szégyellt semmit. Megfogta a tarkómat, sprőd volt a fogása, mintha dörzspapírba csavarták volna a markát, magához húzott, és belesúgta a fülembe, mondta, nagy titkot akar megosztani velem, nagyobbat, mint akkor, régen, a hideglelős kucorgások közben a kispesti plébániatemplom mellékhajójában.

Azt mondta, Fiam, kisfiam, emlékszem rád. Te vagy, aki összeszartad magad hittanórán; összecsináltad magad a röhögéstől és én azóta különösen szeretlek téged.

Azt mondta, a marka egyre jobban szorította a tarkómat: Fiam, kisfiam, isten temploma te vagy. Te vagy a bor és az ostya felmutatása. Isten teste, isten vére: a tiéd. A legnagyobb misztérium az örökkévalóságban pedig, ne higgy azoknak, akik férfinak látszanak, de nőként beszélnek, ez a munkaköri leírásukban is benne van, szoknyát hordanak, meg a katolikus liturgia szerinti cicoma, ahogy emlékszem, pedofil mind, a legnagyobb misztérium az örökkévalóságban: a pina.

Mert isten temploma te vagy, Fiam, kisfiam, isten teste a tiéd, és ha feláll a faszod, hát isten vére állítja fel. A megváltó vére önti el a barlangos testeket: attól lesz kemény, hogy néha úgy érzed, diót lehetne törni a végivel.

Ő mindig papnak akart. Mondta. De amikor a Margit nővér, az ő elhalt felesége, a felszentelés előtt marokra kapta, akkor megértette. Megértette, hogy nem a bíboros úr, a Margitka fogja felszentelni. Aki, mint a papok, két kézzel szolgált.

Szorította a tarkóm, inas markába zárta a nyakamat, és azt mondta: Fiam, kisfiam, tudtam, hogy kilöknek az akolból. A plébános politikus pap volt; ma is az, ott parádézik az Uszticcsal a Kossuth téren. Tudtam, hogy kilöknek, hogy hamis bárányként kikötnek, legyen mit enniük a farkasoknak. Mégsem tehettem mást: mert a Margitka, amikor két kézre kapta a faszom, felszentelt. Azóta, a papnak szentelésem előestéje óta vagyok én is isten temploma. Isten vére az én vérem. Isten teste az én testem. És ha a megváltó vére elönti a barlangos testeket, Fiam, kisfiam, hát még mindig feláll a faszom, ha a Margit nővérre gondolok.

32

Harminckét éves lettem.

Kiugrott keresztény vagyok, évekig magoltam a hittant, katekizmust; a házasságon és az utolsó keneten kívül minden szentséget megkaptam.

Adja magát a bibliai párhuzam.

Azt mondják: Krisztus harmincpár évesen kezdett tanítani. A harmincháromra pedig, hogy "krisztusi kor"; mintha valamiféle vízválasztó lenne ez az időszak. És tényleg: igaz, csodákat nem teszek, leprásokat nem gyógyítok, és eszem ágában sincs hegyi beszédet tartani.

Egyre inkább azt hiszem, más dolgom nincs is csak lenni. Ez sokszor önmagában is épp elég embertpróbáló feladat.

A többi csak csecse és becse. Hab a születésnapi tortán. Néha édes, néha savanyú. Néha egészen íztelen. Egy biztos: alaposan elcsaptam vele a hasam.

Hiába minden, egyszerűen nem megy. Ülök a gép előtt, a lábamat lógázom, és idegesen dobolok a billentyűzeten. Néha úgy tűnik, összeállt végre egy épkézláb gondolat; ilyenkor pánikszerűen gépelni kezdek, nehogy írás közben elfelejtsem: persze csak azért, hogy pár tucat leütéssel később konstatáljam, nem megy. Nem és nem. A gondolat bicegni kezd, a szavak orra buknak a vesszőkben, a jelzők tanácstalanul keresgélik a helyüket, a kurzor elől riadtan menekül a mondat végére való pont.

A múzsa miatt lehet - morgom magamban. - Amiatt a bárcás ribanc miatt. Mostanában feltűnően kerül. Utoljára az Andrássyn, az írók boltja előtt találkoztam vele. Emlékszem, hosszú, fekete, derékban húzott kabátot, halványzöld stólát, sötét napszemüveget és magassarkú cipőt viselt. A hajában ékköves fésűk: egy nevető és egy szomorú maszk. Azt pletykálják, Tháliától kölcsönözte, aztán meg persze elfelejtette visszaadni őket.

Váltottunk néhány udvarias szót a kortárs irodalomról. A tőle megszokott sznobizmussal, fanyalogva szidta a pályatársakat; gondolom, a hátam mögött rólam is leveszi a keresztvizet, ha teheti. Aztán, miután levette és egy kis damasztdarabbal megtörölgette a szemüvegét, előhalászott a neszeszeréből egy ezüst kompaktot, és igazgatni kezdte a sminkjét. Én marha, persze megjegyeztem, milyen jól állna neki, ha valami élénkebb színnel húzná ki a száját. Illene az öltözékéhez, arról nem is beszélve, hogy a szezon színe köztudottan a vörös. - Nem is említette, hogy amióta utoljára együtt teáztunk, divatszakértővé avanzsált - mondta hidegen, én pedig tudtam, elvágtam magam nála. Ízléskérdésekben egy múzsával vitába szállni szakmai öngyilkosság.

A múzsa puffnizni kezdte az orrát, belenézett az apró, kerek tükörbe, igazított egyet a haján, és elégedetten bekattintotta a kompaktot. - Igazán jólesett ez a kis terefere - mondta, erősen megnyomva a terefere szót. - Talán máskor is lesz rá alkalmunk, hogy eszmét cseréljünk - tette még hozzá. Aztán sarkon fordult, kacéran rámosolygott egy utánaforduló biciklis futárra, és kesztyűs kezével rövid pát intve búcsút riszált halhatatlan fenekén.

Megvagyok. Törött lábbal fekszem otthon már egy hete, és olvasok. Alvás, pihenés, megállás nélkül, egyfolytában. Angolul, magyarul, mindegy. Csak betűk legyenek, szavakba nyomtatva; szavak, a mondateleji nagybetű és a mondatvégi írásjel közé szorítva; mondatok, bekezdésekbe szedve. Lap, lap után.

Esterházyt olvasok: most először értem is. Érteni vélem. Érteni gondolom. Istentelenül szégyellem magam közben; hányszor, de hányszor voltam pofátlanul (magabizonytalanul) magabiztos: ismerem a dürgést, a csíziót, a csínját meg a bínját – a szavakat, bármit kimondanak helyettem, ha akarom. Hát nem. És nem azért, mert bizonyos dolgokra nincsenek szavak. Csak azért, mert.

Esterházyt olvasok (ó, hogy gyűlölöm a bekezdésenként ismétlődő felütést): olvasnám, de alig látok, mert közben bőgök is, szomorúan megkönnyebbülve, megkönnyebbülten szomorkodva. Meg persze írnék, de ezt mind, így együtt, tényleg nem lehet – olvasni, írni és sírni egy időben. (Tehát az igeidő ez esetben fiktív jelen, voltaképpen múlt.) Eddig is olvastam, de csak megszokásból: mert bizonyos körökben illik szofisztikáltan elcsacsogni róla; mert nagy magyar (bár ez nekem csak nyelvi szempont) írónk; mert olyan nincs, hogy őt nem olvasod. Közben azt sem tudtam megjegyezni, pontosan, hogyan írja a nevét. (Eszterházy, Esterházi, Eszterházi, Esterházy, Csokonai Lili?)

Esterházyt olvasok (gyűlöletem elkeseredésbe csap át: kell a bekezdésenként ismétlődő felütés), ez az ember tényleg tudja, érzi, érti. Nem nagy újdonság, de nekem az. Kerekíti a leírást, jegyzi le a jelent, aztán, de épp ott, ahol kell, vált az emlékekre, meséli a múltat. Az ő emlékeivel pedig az enyémek is felelevenednek, az ő pillanatnyi szünete, ahogy elgondolkozik a spirálfüzet felett, engem is elgondolkoztat, az ő szemüvegével együtt az enyém is bepárásodik. (Pedig nincs is.)

Esterházyt olvasok (mostanra belenyugodtam a bekezdésenként ismétlődő felütésbe), kavarognak körülöttem az emlékekkel teleírt, ki- és összetépett lapok papírdarabkái, mint huszadikán este, mikor a vihar kivágta az ablakot a ki tudja, miért (én) megőrzött, párkányra tett párizsi metrójegyek: persze Y. Akire haragszom, aki már nem kell, mert nem kellek neki. Aki képes volt emailben szakítani, egy héttel azután, hogy kirohantam hozzá Párizsba, hogy rendezzük magunkat, egymást, minket. Aki ócska kurva, dögöljönmeg.

Esterházyt olvasok (ó, drága, drága bekezdésenként ismétlődő felütés), és tisztelettel utálom őt, mert felidézte bennem a lányt, akivel ott álltunk, Normandiában, az óceánparton, a nem is csak egy koszos kis tenger, de az Atlanti óceán partján, szorosan átölelve egymást, és egészen sós volt a csókja. És hogy milyen bájos eleganciával tudta megkérdezni, amikor vendégeket vártunk a Rue de Bridanien lévő lakásába: „Babe, is that semen on the couch?”. És ahogy a Rudas kis kabinjában, ahol alig fértünk el együtt, hozzám bújt, és a lábai közé húzta a kezem, miközben vagy negyeven zsibongtak az öltözőben. Azt, hogy (még mindig) szeretem. És hogy ő (már) nem.

Dramaturgiai nem

De belevágtál! – lelkendezik E kedvesnek szánt hangon a telefonban. Én pedig feleslegesnek érzem megemlíteni: ha nem kezdtem volna bele, félbe se hagyhatnám, pedig nálam, mint azt ő is nagyon jól tudja, általában épp ez a probléma.

Jujj, és tényleg elkezdted? – kérdezi újra, tekintve, hogy komolyabb mondanivalója nincs, választ nem vár. Hosszabb távon csak a saját gondolatai tudják lekötni a figyelmét, még ha nyugtat, becéz, együttérez is. Nem a darab: a szerep a lényeg; és persze ő, a színpadi dáma, aki ha kell nyugtató, becéző, együttérző vagy ezek tetszőleges kombinációja. A másiknak marad a zsöllye, az álló ováció, és hogy a tehetségének kijáró tisztelettel újra meg újra visszatapsolja őt a deszkákra.

A kommunikációs folyamatot mindazonáltal, így diktálja a büfé házirendje, fent kell tartani, mégpedig bármi áron, az unalomba fúló, érdektelen beszélgetések kockázatát is vállalva, ha kell. Főképp, hogy ő maga kezdeményezte azt. – El – felelem beleegyezőleg, és szándékom szerint lelkesen, abban bízva, hogy ha engedek, témát vált. Persze nem, ez egy „ne haragudj, hogy megbántottalak, és hónapokig feléd se néztem, bocsánatot kérni, persze, nyíltan nem fogok”, esetleg egy „szükségem lenne a segítségedre, tudod, van az az ismerősöd, de hogy megkérjelek rá, azt azért ne várd” típusú beszélgetés; eldönteni, egyenlőre, nem tudom, melyik. A témaváltás felelősége, mint sejtettem, rám marad.

Fontolóra veszem a lehetőségeket, majd a semleges „és hogy mennek a dolgaid mostanában?” mellett döntök, közben folyamatosan kopogtatom a billentyűzetet. E hallhatóan vérig sértődik és zavarba jön. Nem szokott hozzá, hogy valaki előadás közben írja át a darabot, neki pedig a tragika jól begyakorolt monológja helyett a komika pársorát kelljen elszavalnia. De nem hátrál meg. – Remekül – válaszolja; amennyire lehet, elnyújtja a szót, hogy legyen ideje valami említésre méltót előkotorni az elmúlt hetek emlékei közül – éjjel-nappal dolgozom. A hétvégén vidéken töltöttem pár napot. Persze, onnan sem jöhettem haza riport nélkül – mondja a hősnő pátoszával, igyekszik visszalopni magát régi szerepkörébe.

Kivárok. E passzivitásom láttán megnyugszik, és a saját dramaturgiája szerint kezd játszani. – Tudod, van egy kis gond, mert kedves közös ismerősünk félreértette egy mondatomat, úgyhogy csúszik a pénz, de most már biztos, hogy hetek kérdése és állományba kerülök, attól kezdve minden megoldódik majd. D is hazajött a háromhetes nyaralásból, a családjával volt, Tihanyban, de csütörtökön találkozunk, már alig várom.

Ezen a ponton csapok le rá, mint Dionüszosz az engedetlen nimfa fejére a boroskupával: – Ühüm – mondom, és ebben az ühümben egy Shakespeare-bohózat záró felvonásának tragikomikuma összegződik: mintha a bolond mondana búcsúztatót a király sírhantja felett.

Rég nem írtam, gondoltam, egy időre félreteszem a klaviatúrát. Túl sok szó gyűlt össze, hozták őket a gyakran kéretlen és kellemetlen gondolatok: ideje volt rendszerezni, szétválogatni őket. Meg persze azért is, mert két hónap relatív nyugalma, bizakodása, pozitivitása után – ezt a periódust elsősorban a szigetnek és a szigeti embernek köszönhetem – , ahogy az várható volt, rám esett, és alaposan hókonbaszott a magány és a szomorúság. Szomorúan pedig, ez alkati problémám, nem tudok írni, de legalábbis befejezni a félig megírt mondatokat. Illetve, eddig meg se próbáltam.

Magányt írtam: nem egyedüllétet. Egyedüllétről nincs szó, még akkor, sem, ha igaza volt Y-nak, aki egyszer, amikor úgy istenigazából meg akart bántani – ebben, nő, igazán jó volt –, azt mondta, az ő kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott oxfordi akcentusában: „Well, we both know that you're socially awkward". Nem tévedett nagyot; szerencsére akad pár barát, akiknél akkor is jó vagyok egy-egy pofa sörre, ha aszociális periódusomat élem.

Nem egyedül, de magányos vagyok, így választottam. Megértettem, a problémák, gondok, fájdalmak, épp úgy, mint az öröm, sikerélmény, eufória, legszemélyesebb tulajdonomat képezik. Megoszthatom, néha meg is kell osztanom őket a hozzám közel állókkal, de óvatosan: ha túl sokat beszél róluk az ember, csak súlyosabbá, jelentőségteljesebbé válnak. Ráadásul a barátaimat is szomorúbbá teszik.

Magányos vagyok: de most nem próbálok pánikszerűen elmenekülni ez elől. Pedig a magány nálam kínos témának számít, talán azért, mert a família többi férfitagjához hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy egy párkapcsolattal, egy másik ember jelenlétével támogassam meg billegő önértékelésemet: persze, sikertelenül.

Ez a mi családi karmánk. Ez az oka annak, hogy apám lassan, megfontoltan halálraissza magát. (Anyám tekintetében, ha ránéz, bár gyűlöli őt az erőszakos kitörések, részeg veszekedések miatt, tisztán látni a szánalmat ez iránt az ember iránt, akit, persze, a szánalma csak még mélyebbre taszít a maga magányos, alkoholista valóságába.) És annak is, hogy a nagyapám, aki egyébként decens, jóravaló ember volt, a kertjébe, a virágai közé menekült a családi élet felelősége és problémái elől. (Nagyanyám olyan kemény nő volt, hogy a háború után egymaga szöktette meg az öreget, egy egész szakasszal együtt egy németországi fogolytáborból, marhavagonban. A halálos ágyán elmesélte, szeretőket tartott, mert „Tudod, kisfiam, a Mikivel nem nagyon mentek a dolgaink az ágyban.”)

Mint ők, sokáig én sem társat: pesztrát és támogatót kerestem a nőkben. Erre a szerepre pedig csak a despotahajlamú, erőszakos nők alkalmasak. Akik persze, hisz erre kaptak felkérést, nem engedik, hogy társuk a saját, őszinte módján, tiszta lelkiismerettel élje az életét.

Nem akarok úgy járni, mint ők, ezért megpróbálom máshogy csinálni. Lekopogok, mondjuk, egy nyavalygós, hosszúra nyúlt posztot, amiről tudom, hogy T gondterhelten vakarja majd a fejét, ha olvassa, és megállapítja, hogy megint fellengzősen és terjengősen írok. De bízom benne, hogy megérti, nekem ez most segít. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy a rossz érzések mellett a jók is bennem születnek, és más, hasonlóan egyszerű igazságokat, amikről minden banalitásuk ellenére, mégis mindig elfelejtkezem. És persze megpróbálom elfogadni a magányt: megbarátkozni vele és rajta keresztül magammal, hogy, ha majd készen állok rá, társa és ne pesztráltja, támogatottja lehessek valakinek.