Anonymusnak

Érzékenyen élni jó dolog; épp annyira jó, mint amennyire rossz. Sokszor – mint a legtöbb hozzám közel álló ember – úgy gondolom, jobb lenne kevesebb érzéssel megélni az életet. Ha őszintén élsz, magaddal szemben őszintén, sok csalódás érhet. Csalódhatsz a „világban”, a „szeretteidben”, a „szerelmeidben”; a legrosszabb az, ha magadban csalódsz.

Az érzékenységed egyedi és különleges dolog. Képessé tesz arra, hogy máshogy lásd és láttasd a dolgokat, mint a téged körülvevő emberek. Van, hogy ez a képességed kiemel téged a tömegből – van, hogy elsikkadnak az értékeid: de mindenképpen eltávolodsz tőlük, a többiektől. Attól, amit ők valóságnak tartanak.

A tehetséged képessé tesz arra, hogy új, mások által fel nem fedezett belső világokat ismerj meg: új „valóságokat” teremts. Sokszor gyönyörű dolgok mutatják meg magukat előtted, máskor valódi szörnyűségek. És mindezek, mint a legszebb és a legborzasztóbb álmaid, benned, a szívedben születnek. Részedet képezik; különleges csak attól vagy, hogy képes vagy meglátni és megragadni őket. Így válhatnak álmokból valósággá.

Ha szobrász vagy, a megmintázni való forma már születésedkor ott van a kezedben, az első mozdulatodban, ahogy anyád melle után nyúlsz. Ha festő, amikor újszülöttként kinyitod a szemed, a szülőszobába besütő nap sugaraiban is ecsetvonásokat látsz. Ha énekes, amikor először felsírsz: abban ott a soul, a blues, a jazz és a gregorián.

Ha író vagy, mindezeket a csodálatos eszközöket nélkülöznöd kell. Nem marad neked más, csak a szavak. Azok pedig, sajnos, kevéssé alkalmasak arra, hogy megmutasd, életre keltsd azt, az álmaidban láttál. Így az „alkotás” csak soha véget nem érő, folyamatos próbálkozás marad.

Jó lenne tudni a neved.