Nem idézetek

Találtam egyszer egy apróhirdetést az újságban – mondja. – Azt írta: „Sápadt, vékony, melankóliára hajlamos, dohányos férfit keresünk. Ingatag egzisztencia, világfájdalom és tintafoltos ingujj előnyt jelent. A jelentkezéseket »töltőtoll« jeligére várjuk, a szerkesztőségbe.” – Jelentkeztem. Hát így lett belőlem író.

***

„Majd ha a Vatikánban kotont osztogatnak!” – kiáltotta a pap a gyóntatófülke apácarácsán túlról, amikor a feloldozását kértem – meséli. – Nem hittem volna, hogy csak így szimplán elkárhozhatok, mert diákkoromban Kierkegaardot, Jungot és Rabelaist olvastam éjszakánként, zseblámpafénynél, a takaró alatt.

***

A nyugalom, érted? – üvölti, a nyakán kidagadnak az erek. – A magabiztosság, az a legfontosabb – közben remegő kézzel rendezgeti a fogadószelvényeket. – Hogy soha ne engedd kihozni magad a sodrodból – harsogja, felsőteste eltűnik az asztallap alatt, vastag ujjai a tintaceruza után motoznak a padlón. – A harmónia, baszd meg, az a kulcs – dörgi, meglazítva a nyakkendőjét, és gyűrött zsebkendőjével a homlokát törölgeti.

***

Tudod te, ki vagyok én?! – úgy tartotta a pisztolyt, ahogy az akciófilmekben szokás. – Neszójjábe, bazzeg, be ne szójjá’! Apám a nemzetbiztonságnál van. A kapualjból kilépő fürdőköpenyes alak hatalmas pofont kevert le a fiúnak. – Te Erzsi – szólt hátra a válla felett – nem megmondtam neked, hogy vedd le a karikáról a fegyverszekrény kulcsát?

***

Ez a mi kettőnk regénye – mondja a fiú, tekintete egy pillanatra sem engedi el a lány tekintetét. – Mi írjuk a történetet, bonyolítjuk a cselekményt, együtt szőjük a dramaturgiai hálót, és közösen találjuk ki a karaktereket. Nem érhet baj minket. A lány csendben közelebb húzza, a karjai közé fészkeli magát, és lassan, nyugodtan megcsókolja. – Szeretlek – suttogja, keze a fiú hátát simogatja. A fiú behunyja a szemét, érzi, ahogy a lány megemeli a csípőjét. – Soha nem érhet véget ez a pillanat – gondolja, és a mellei közé fúrja a fejét. A lány igazít egyet az ölelésén, és a fiú válla felett lopva az órájára néz.

***

Gyorsan kiszámolom az aprót, és a táskámba rejtem a magazint. Óvatosan körülnézek, konstatálom, hogy az újságoson kívül senki sincs a közelben; az ürge kedvesen utánam köszön. Zavartan viszonzom és sarkon fordulok. Hosszan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és a trafik felé indulok. Útközben vidáman odabiccentek a buszmegállóban bizsut áruló kalapos öregasszonynak. Már az ajtóban állok, amikor valaki nekem ront és lesodorja a vállamról a táskát. Tartalma a földre borul: kapnék utána, de egy hirtelen szélroham kitépi a kezemből a magazint. A hónap nyuszija lágy, 90-60-90-es ritmust lebeg a szélben. A kalapos öregasszony térdére simítja a szoknyája szélét és kacéran rám mosolyog.