Friday, October 31, 2008

Notes for Ági

(...) És ahogy sétáltam hazafelé, hirtelen úgy éreztem, belépek a gondolataiba. Mintha, közel két év távollét után, valahogy egyé váltam volna vele. Úgy éreztem magam, mint a legjobb pillanatainkban. Nagyon fájt. Nagyon hiányzik. Ági, kedves, félek, nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Amióta elvesztettem őt, bárki más, akivel találkoztam – legyen szép, okos, kedves vagy szerető szívű – nem számított és nem is számíthatott. Mit csináljak? Bennem csak ő él – ő még mindig, ennyi idő után, ennyi hallgatás után, ennyi szenvedés és hiány és nélkülözés után, még mindig bennem él. Nem találom a párját; nem találom a páromat. (...)

Ezen az egészen, ezen a furcsa “életművön” már hosszú ideje dolgozom. Alkotás a pusztításért. Pusztítás általi alkotás? És mindez öntudatlan, tehát tudatosan be nem folyásolható. Ha mentálisan rendberakom magam, közbeszól a lelkem; ha lelkileg rendberakom magam, közbeszól a testem; ha testileg rendberakom magam, jönnek a mentális problémák, megint. A kurva nyolcas kurva végtelenje. Az önmagába forduló, záródó sors. Nekem ezt igazán kínkeserv leírni, tudod. (...)

És már megint azt mondta – írta, sugallta – nekem valaki, valaki aki fontos: de nem úgy fontos, mint az a lány, akivel decemberben pezsgőztem a Halászbástyán; együtt ugrattuk a sólymászokat, az álnépművész terítőket áruló, kékfestős-főkötős asszonyokat meg az utcazenészeket; már megint azt mondta valaki (aki fontos), hogy könyvet kellene írnom.

És én megpróbáltam teljes tisztelettel, a szívem összes maradék melegével megírni neki, hogy ez már nem megy. Mert miért is akarnám én papírszagú papírba és nyomdafestékszagú nyomdafestékbe foglalni magamat? Mert mi értelme lenne leírni azt, ami foglalkoztat, meghat vagy bánt, amikor egy pillanat múlva már úgyis csak múló (múlt) szeszélynek tűnne az egész.

A gondolatok nem dokumentálhatók. Erre törekedtem egész eddigi életemben: grabancon akartam fogni a gondolatot (a hangulatot és az indulatot); de ez csak addig ment, amíg sokat éltem és keveset gondolkoztam – most már nem megy. Most már nem hiszek abban, hogy mehetne. Pedig milyen jó is lenne: kiírni magadból azt, ami bánt. Betűkbe, írásjelek közé zárni a rossz érzéseket. “Bizonyos távolságból” szemlélni az élet kínzó és kegyetlen dolgait. (...)

5 comments:

Anonymous said...

...csak ide tévedtem erre az oldalra, véletlenül... már ha létezik ilyen.
félelmetes, mintha minden szót én írtam volna...

the hatter said...

Jó, hogy erre jártál.

Anonymous said...

Megint én...
Az elmúlt 2 napban kiolvastam az egész bloggot és teljesen a hatása alá kerültem. Elképesztően érzékenyen írsz!
Mikor lesz folytatás? Már nagyon várom!

the hatter said...

Köszönöm, megtisztelsz. Ennek sajnos előfeltétele, hogy elképesztően érzékenyen is élek.

Anonymous said...

Sajnos? Miért, mi értelme lenne máshogyan élni? Mitől lenne jobb és mennyivel lenne kevesebb?
Én az önkifejezés egy másik formáját választottam hivatásul, bár mindig is szerettem volna tudni írni. Valahogy úgy, ahogyan Te... úgy, hogy miközben újra olvasod a sorokat, elfeledett illatok csapják meg az orrodat, kifakult árnyalatok nyerik vissza a színüket és eltűnt érzésektől libabőrös a karod.
Ilyet nem történhet meg másképp, csak ha elképesztően érzékenyen élsz...