Karikák

Az elvonási tünetek nagyon érdekesek: többféle típusba sorolhatók, különféleképpen, változó intenzitással támadnak. Az első, amit észreveszel, hogy egyre idegesebb, ingerlékenyebb vagy; elég egy szerencsétlen megjegyzés, félreérthető hangsúly, és máris a plafonon találod magad.

A második lépcső a szétesés. Koncentrációs zavarok, indiszponáltság, érzékelési problémák. A hiány elsősorban a látószervet támadja, a körvonalak beleolvadnak a háttérbe, csak fényeket érzékelsz; a hallás felerősödik, az éles zajok - szirénázás, gyereksírás - szinte elviselhetetlenné válnak; a bőröd érzékeny, a tapintási ingerek tízszeres sebességgel száguldanak az idegvégződésektől az agyig. Az ember ilyenkor hasznavehetetlen széntömb: csak ülsz, próbálsz a munkádra, a forgalomra vagy a másik ember szavára koncentrálni.

Hiába, folyton elkalandoznak a gondolatok, ha olvasol, tizedszer is újrakezded ugyanazt a sort, de tévét nézni vagy moziba menni sem érdemes, mert a képek sem tudják lekötni a figyelmedet. Kékesen villódzik a tudatod, csak a saját belső filmedre figyelsz: lynchi rémlátomás.

A harmadik lépcső az eufória. Egyszerre úgy érzed, megkönnyebbültél; mint egy füves tripp, szabadon csapongsz. Arra gondolsz, nem is olyan nagy dolog letenni a kedvenc mérgedet: végre tettél vmit. az egészségedért, még pár hét és megszűnik a reggeli krákogás, megszépül a bőröd, lassul a fogkőképződés. Arra gondolsz, ha akarnál, rá is gyújthatnál, és eljátszadozol az ötlettel. Elvégre most már az ellenőrzésed alá kerültek a dolgok, bátran elszívhatsz egy spanglit. De nem, eszedbe jut, amikor a nagyanyádat látogattad az onkológián: mellrák, leukémia, tüdőrák - kinek kell ez. De mégis: csak egyetlen szálat; pár slukk és vége a dohányos karrierednek.

Izgatottan nyitod ki a dobozt. Beleszagolsz, érzed a dohány illatát. Hosszan forgatod a kezedben az öngyújtót; a megfelelő pillanatot várod. Az egész óra-nulla perc-nulla másodpercet.

Aztán rágyújtasz, és kezdődik előről a folyamat.