A Night with Dolly Parton

Egy ideje azzal foglalkozom, hogy megpróbáljak mindent tönkretenni, elpusztítani, felégetni magam körül – mondom Dr. Socratesnek. – Mindent, ami fontos, fontos volt, vagy fontos lehet.

Hmm… – válaszolja a Doktor, leveszi a szemüvegét, és erőteljes mozdulatokkal megmasszírozza az orrnyergén a bőrt.

Nagyon szeretnék megszabadulni ettől a rossz szokásomtól – folytatom; kicsit elbizonytalanít a neves pszichológus viselkedése. – Most ezért dolgozom – teszem hozzá félénken, a szívem mélyén egy kis megerősítésre, apró, helyeslő biccentésre várva.

Khm…Khm... – vélekedik az emberi lélek elismert búvára.

A baj csak az, Doktor – mondom; szemmel látható emberismeretétől, lényegre törő megállapításaitól és racionális érveitől felbátorodva kissé –, hogy úgy érzem, utat vesztettem. Nem tudom, merre induljak, hogy hol keressem a helyem.

Őööö… – a Doktor tudtomra adja, érti a problémámat; viselkedéséből együttérzést és megnyugtató figyelmet érzek ki.

Ön szerint nagy a baj, Doktor? – kérdezem felbátorodva. – Mit tenne a helyemben? Remélhetek-e megnyugvást? Doktor, engem senki sem ért meg! – panaszolom.

Pffff… – észreveszem, hogy Dr. Socrates lopva az órájára néz. Elértem a gesztust: nyilvánvalóan, arra céloz ezzel, hogy nekünk, embereknek csak rövid idő, kozmikus másodperc, Isten egyetlen szeme pislantása jut ezen a földön, ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a lehető leghasznosabban töltsük azt.

Néhány hete megismertem egy lányt – mondom; figyelme meghat és új erőt önt belém. – Ő a legkülönlegesebb, legszebb, legkedvesebb teremtménye ennek a világnak. Igaz, kicsit heves, szenvedélyes teremtés. De Doktor, hát lehet-e, kell-e szenvedély nélkül élni? – a hangsúlyt szándékosan fent hagyom, mivel költői kérdésnek szánom a mondatot.

Cccccc…. – szúrja közbe a nemzetközi tekintélyű lélekgyógyász, miközben elnyom egy ásítást, és töltőtollával szórakozottan dobol az előtte heverő mappán.

És most elszúrtam – mondom megtörten. – Úgy érzem, végleg magamra haragítottam őt. Nem tehetek róla. Ahogy említettem, mindent elpusztítok magam körül. Sokáig, és kitartóan építgetem a dolgokat: karriert, kapcsolatot, barátságokat. Képes vagyok elszántan dolgozni mindezért. Aztán, ahogy elkészült az aktuális „nagy mű”, haladéktalanul lerombolom azt – félénken a Doktor szemébe nézek. – Mondja – faggatom –, mi a véleménye? Van még remény az én állapotomban?

Mérlegelve az ön által elmondottakat, figyelembe véve az érzelmi hatásokat, amelyek az utóbbi időben érték, végigtekintve a gyerekkorán, úgy gondolom, a diagnózis ez esetben egyértelmű – mondja Dr. Socrates, majd rövid hatásszünetet tart. – Maga egy marha.