Különös napokat élek.

Folyamatosan változnak a dolgok körülöttem: semmi sem „megszokott”, „régi”; nincsenek megbízható, statikus külső viszonyítási pontok. Nincs, amibe belekapaszkodhatnék, amihez mérhetném, viszonyíthatnám, köthetném magam. A kapaszkodókat elengedtem, a mankókat eldobtam: maradt a segítség nélküli, suta bicegés.

Furcsa ez a bicegés. Felszabadító sántikálás. Mint lábtörésből felépülőben: mit bántam én, hogy csámpán, esetlenül – de jártam. Újra jártam.

Az az érzés akkor: maga volt a szabadság. A helyváltoztatás szabadsága. Ez az érzés most: maga a szabadság. A változtatás szabadsága.

Változnak a dolgok körülöttem. Kicserélődnek a helyszínek, a szereplők, a statisztéria; a dramaturgia is más. Mintha eddig epizódszereplő lettem volna a saját életem egyszer rövüsen látványos, másszor kamaradarabba illően tragikomikus darabjában. A bonviván, akinek elmegy a hangja, az ária közepén; szétreped a nadrágja ülepe csókjelenet közben; saját lábában botlik el a meghajlásnál.

Talán nem is körülöttem: bennem változnak meg a dolgok. Talán ezért érzem, hogy esetlenül, bicegve, de már futnék. Nem valami elől: valami elébe.

Mintha nekem, a lecsúszott, bukott bonvivánnak, akinek már kétmondatos szerep sem jutott, a direktor (Úr) kezébe nyomott volna egy paksamétányi üres lapot: itt van, tessék, írd meg, rendezd meg, játszd el te a saját darabod. Lehet bukás, és lehet kasszasiker.