Notes for Ági

(...) És ahogy sétáltam hazafelé, hirtelen úgy éreztem, belépek a gondolataiba. Mintha, közel két év távollét után, valahogy egyé váltam volna vele. Úgy éreztem magam, mint a legjobb pillanatainkban. Nagyon fájt. Nagyon hiányzik. Ági, kedves, félek, nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Amióta elvesztettem őt, bárki más, akivel találkoztam – legyen szép, okos, kedves vagy szerető szívű – nem számított és nem is számíthatott. Mit csináljak? Bennem csak ő él – ő még mindig, ennyi idő után, ennyi hallgatás után, ennyi szenvedés és hiány és nélkülözés után, még mindig bennem él. Nem találom a párját; nem találom a páromat. (...)

Ezen az egészen, ezen a furcsa “életművön” már hosszú ideje dolgozom. Alkotás a pusztításért. Pusztítás általi alkotás? És mindez öntudatlan, tehát tudatosan be nem folyásolható. Ha mentálisan rendberakom magam, közbeszól a lelkem; ha lelkileg rendberakom magam, közbeszól a testem; ha testileg rendberakom magam, jönnek a mentális problémák, megint. A kurva nyolcas kurva végtelenje. Az önmagába forduló, záródó sors. Nekem ezt igazán kínkeserv leírni, tudod. (...)

És már megint azt mondta – írta, sugallta – nekem valaki, valaki aki fontos: de nem úgy fontos, mint az a lány, akivel decemberben pezsgőztem a Halászbástyán; együtt ugrattuk a sólymászokat, az álnépművész terítőket áruló, kékfestős-főkötős asszonyokat meg az utcazenészeket; már megint azt mondta valaki (aki fontos), hogy könyvet kellene írnom.

És én megpróbáltam teljes tisztelettel, a szívem összes maradék melegével megírni neki, hogy ez már nem megy. Mert miért is akarnám én papírszagú papírba és nyomdafestékszagú nyomdafestékbe foglalni magamat? Mert mi értelme lenne leírni azt, ami foglalkoztat, meghat vagy bánt, amikor egy pillanat múlva már úgyis csak múló (múlt) szeszélynek tűnne az egész.

A gondolatok nem dokumentálhatók. Erre törekedtem egész eddigi életemben: grabancon akartam fogni a gondolatot (a hangulatot és az indulatot); de ez csak addig ment, amíg sokat éltem és keveset gondolkoztam – most már nem megy. Most már nem hiszek abban, hogy mehetne. Pedig milyen jó is lenne: kiírni magadból azt, ami bánt. Betűkbe, írásjelek közé zárni a rossz érzéseket. “Bizonyos távolságból” szemlélni az élet kínzó és kegyetlen dolgait. (...)

Ma egy halom gyűrött, tintafoltos kéziratpapír az élet.

Mr. Reaper Scores Again (#1)

The amazing Mr. Reaper,
You can see him on the cover of every paper,
He’s the black star of the holly league.

The talented Mr. Reaper,
He’s the most successful player,
Sponsored by Johnny Walker and Philip Morris.

The wonderful Mr. Reaper,
He’s such a well-skilled charmer
Dressed in a tight black suit,
He has the style and is well-tasted:
You can’t be more but elegantly wasted in his company.

Chore
(And here he is, Mr. Reaper, he’s the toughest guy in the eternal hood,
And here he is, Mr. Reaper, gonna get you if he could. And he could.)

(…) Más esetben valaki mással: egy szereplővel: egy karakterrel: a hozzáértők és irodalmárok által is javallott egyes-szám-harmadik személyű elbeszélővel mondatnám ki.

Általában ezt teszem. Fogom a saját ötleteimet, [gondolataimat], érzéseimet [indulataimat], megpróbálom megismerni, aztán visszaadni, de legalább körülírni őket [azokat]; végül egy – többnyire kitalált, legtöbbször néven sem nevezett – másik: a Másik szájába adom a kész mondatokat.

Mélyen, tudat alatt, gondolom, abban bízom, így megszabadulhatok a rossz érzésektől. Hogy áttestálhatom a szorongást, a haragot, a csalódást, a kétséget rájuk, kitalált karakterekre. Rontás és ráolvasás [szó-vudu].

A varázslat [tinta-fekete-mágia], persze, mindig visszaüt. Azok a szereplők, sosem volt áldozataim, mégis csak élnek: bennem és belőlem élnek; talán, remélem, annak is megelevenednek [megjelennek] néha, aki elolvassa, amit írok.

A cél, persze, ez volna: ha nem is húsvér [hús, vér] embereket, valódi jellemeket megidézni – de legalább néhány élőhalott benyomás, pár lidérc érzés kergethetné egymást a sorok között. (…)

Ő titok szeretne lenni.

Én pedig szeretném megőrizni ezt a titkot.

Ma egy széteső gerincű könyv az élet.

Seeing stars

I: What are you working on?

S: I'm working on developing characters for a series of short stories or novels set in Budapest.

I: Nice.

S: How's living?

I: I'm working for a PR-company at the moment.
It's paying well, but is one hell of a job.

S: You always have a choice.

I: How's your soul, sis?

S: I'm doing really well, actually.
You?

I: Living fast, as usual.
Meeting people, trying to make myself understood and so on.
My old role.

S: Cheetahs and spots? Or old dogs and new tricks?

I: I'm reading Umberto Eco's Opera aperta at the moment.

S: I am eating the most amazing grapes!
That's the excitement my life is now.

I: It helped me understood how it works with me.

S: I went to Edinburgh for five weeks.
Got physically thrown out of a bar by a bouncer.

I: Too much to say – too little information getting through.

S: It seems he dislocated my shoulder.

I: Jesus.
Babe... and it's me talking about 'living fast' :)
For me living fast means dating a vocalist and drinking at my friend's jazz bar.

S: It makes a good story.

I: The worst stories are the best ones for sure.
But a dislocated shoulder...

S: I didn't realize my shoulder might be dislocated. I thought it was just a continuous muscle ache in my upper arm. But the other day I was bouncing across the room, and could tell it's not in place.

I: Fuck...
Have you seen a doctor?

S: No – I'm going to go this week. I have a chiropractor/sports doctor that I'm going to see.
But they X-rayed me when I went to the hospital in Edinburgh, and said I was fine.
Tell me about this vocalist. Hehh...

I: Well...
She was a finalist in the Hungarian version of American Idol.
Has a great voice, a sweet face and an unbearable personality.

S: Sounds like a vocalist.

I: She was 17 when first appeared on the screen.
She's the friend of my best friend's girlfriend.
Read my short stories.
And "fell in love with the artist". For fuck's sake, that's tough :D

S: And how's it going now?

I: She doesn't understand that the "artist" is a human being too.
And definitely not a pup to walk around in the neighborhood.
Funny, but that's the way it works, the way it always worked with me.
They like your ideas, your words – as long as you just write them down on a piece of paper.

S: Yeah - that's a fucked up situation. I know the feeling. (Only, with me, it was being "fascinating" that made me arm candy.)

I: But as soon as you wanted to have a conversation…
It's funny though…
Depressing? Yes, it is.
Frustrating? Yes, it is.
Disappointing? Of course.

S: Insulting. Frustrating. Annoying, first. Then depressing.

I: But funny

S: Yup.

I: Fuck knows.
At least I'm not in love and can keep a certain kind of distance.
You know what I mean.
After a while you just realize, you have to have a "cover".
Just like a book's cover…

S: Something you can't be judged (or your value weighed) by?

I: Something that keeps the dust away from you.

S: Am I still online?
Ugh…
I keep getting knocked offline.
Wtf…
Am I back yet?

I: You are.
Dunno…
I’m still looking for the ONE of course.

S: Yeah – I'm allergic to obnoxious people dust.
Dust jacket = very useful.
And in hardcover books, also very decorative.

I: The biggest mistake – as I see it – is to be curious about people.

S: The biggest mistake is to go through life without experiencing anything. As I see it.

I: You are curious so you keep asking questions.
Drawing conclusions.
But don't try to be logical if it’s about someone else.
Especially if you share something common. Like "love".
Strange, but friendships are different.

S: I find that people are very attached to their own realities, and it's difficult to impose your conclusions onto them.
How are friendships different?

I: Friends...
They at least try to understand you.
And don't want to obtrude their acceptations on you.
They don't want to change you.

S: Yeah – I think it's because they don't have so much invested, they can afford to be more understanding.

I: "Invested"?
Love is not an investment.
Love is a feeling.
That can warm up a frozen heart.
And keep it warm.

S: You invest feelings into a relationship.

I: You experience feelings.

S: A lot is at stake. Like your sense of identity.

I: As long as it is "true love" we are talking about, your sense of identity can not be at stake.
Love, I mean "true love" is based on two grown-up's choice.
Their feelings for each other.
I couldn't love somebody giving up her identity for my sake.
Or anyone's sake
I want to love somebody with character, personality, good and bad habits.
Someone you can touch-taste-feel.
Like a human being.

S: A REAL person?

I: Yes.
A real person.

S: Ugh… I have a student coming soon, and I have to resend those files, they got cancelled when I got knocked offline.

I: Have a nice eve.
And thanks for the chat

S: It was good talking to you.
Speak soon?

I: Course. I'd love to.

A legfurcsább az, hogy már csalódást sem érzek. Az elköszönés olyan lett, mint egy udvarias biccentés. A másik értékeinek és érdemeinek távolságtartó elismerése; enyhe, alig érezhető szorítás a szív tájékán. Belejön az ember. Régebben azt hittem, ehhez, az elköszönéshez, nem lehet hozzászokni. Ebben nem lehet rutint szerezni; ez soha nem válik megszokottá. Tévedtem. Nekem ebbe is sikerült beletanulnom. Bele is untam már.

"Tonight, I gave up gambling."
(Nick 'The Greek' Dandalos)

A Night with Dolly Parton

Egy ideje azzal foglalkozom, hogy megpróbáljak mindent tönkretenni, elpusztítani, felégetni magam körül – mondom Dr. Socratesnek. – Mindent, ami fontos, fontos volt, vagy fontos lehet.

Hmm… – válaszolja a Doktor, leveszi a szemüvegét, és erőteljes mozdulatokkal megmasszírozza az orrnyergén a bőrt.

Nagyon szeretnék megszabadulni ettől a rossz szokásomtól – folytatom; kicsit elbizonytalanít a neves pszichológus viselkedése. – Most ezért dolgozom – teszem hozzá félénken, a szívem mélyén egy kis megerősítésre, apró, helyeslő biccentésre várva.

Khm…Khm... – vélekedik az emberi lélek elismert búvára.

A baj csak az, Doktor – mondom; szemmel látható emberismeretétől, lényegre törő megállapításaitól és racionális érveitől felbátorodva kissé –, hogy úgy érzem, utat vesztettem. Nem tudom, merre induljak, hogy hol keressem a helyem.

Őööö… – a Doktor tudtomra adja, érti a problémámat; viselkedéséből együttérzést és megnyugtató figyelmet érzek ki.

Ön szerint nagy a baj, Doktor? – kérdezem felbátorodva. – Mit tenne a helyemben? Remélhetek-e megnyugvást? Doktor, engem senki sem ért meg! – panaszolom.

Pffff… – észreveszem, hogy Dr. Socrates lopva az órájára néz. Elértem a gesztust: nyilvánvalóan, arra céloz ezzel, hogy nekünk, embereknek csak rövid idő, kozmikus másodperc, Isten egyetlen szeme pislantása jut ezen a földön, ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a lehető leghasznosabban töltsük azt.

Néhány hete megismertem egy lányt – mondom; figyelme meghat és új erőt önt belém. – Ő a legkülönlegesebb, legszebb, legkedvesebb teremtménye ennek a világnak. Igaz, kicsit heves, szenvedélyes teremtés. De Doktor, hát lehet-e, kell-e szenvedély nélkül élni? – a hangsúlyt szándékosan fent hagyom, mivel költői kérdésnek szánom a mondatot.

Cccccc…. – szúrja közbe a nemzetközi tekintélyű lélekgyógyász, miközben elnyom egy ásítást, és töltőtollával szórakozottan dobol az előtte heverő mappán.

És most elszúrtam – mondom megtörten. – Úgy érzem, végleg magamra haragítottam őt. Nem tehetek róla. Ahogy említettem, mindent elpusztítok magam körül. Sokáig, és kitartóan építgetem a dolgokat: karriert, kapcsolatot, barátságokat. Képes vagyok elszántan dolgozni mindezért. Aztán, ahogy elkészült az aktuális „nagy mű”, haladéktalanul lerombolom azt – félénken a Doktor szemébe nézek. – Mondja – faggatom –, mi a véleménye? Van még remény az én állapotomban?

Mérlegelve az ön által elmondottakat, figyelembe véve az érzelmi hatásokat, amelyek az utóbbi időben érték, végigtekintve a gyerekkorán, úgy gondolom, a diagnózis ez esetben egyértelmű – mondja Dr. Socrates, majd rövid hatásszünetet tart. – Maga egy marha.

Phone Sex Operators

“I never thought I would work in the phone sex industry. All those years doing customer service, my customers would comment on my sexy voice. I thought I was being professional, not sexy. This work is customer service. It’s just your customers leave with more than a smile.”

Reading an old friend's diary. He’s gone – deceased – passed away – dead (thanks George). But – as I’d say if I was more sentimental (as sentimental as I used to be) – he is still living in my heart.

Lines after lines, written in his remarkably sophisticated (a little bit harsh but honest) style: he’s writing about me.

About our conflicts (at the time I didn’t recognize them – he was a sophisticated champ, as I told you), about my self-centered universe. That I just couldn’t understand that there’s life out there (we call it society); that I’m not Exupériy’s Little Prince with my only rose on my own planet.

That I was selfish and ignorant: a fool.

I’m reading his words and have to say he was right. I was on the wrong trail for quite a long time. Thanks R. And thanks again.

(…) Mert nem tudom, mit mondjak majd annak a nap, mint nap látott idegennek, akivel minden reggel egymásra mosolygunk, akivel minden este kezet rázunk búcsúzáskor; aki egy szavamat sem érti vagy hiszi, és akinek egy szavát sem hiszem, bár éretni vélem, mit mond; akivel nem vagyunk túlságosan kíváncsiak egymásra; aki csak egy darab papírból, a papírba mart szűkszavú szavakból ismeri a múltam, és céges stratégia, szervezetépítés meg bérköltség-optimalizálás számára a jövőm; nem tudom, hogyan mondjam el neki, milyen, mikor a tej megkeseredik a szádban; mikor a simogatásra emelt kéz pofonként csattan; mikor ott álsz a barátod sírja mellett, és arra gondolsz, legszívesebben tíz körömmel kaparnád ki onnan, a föld alól; mikor az eléd szaladásból sarkon fordulás lesz, a szerelemből meg egy utolsó, semmit mondó és meg nem magyarázó levél. (…)

Időről időre összecsapnak a fejem felett a hullámok. Mintha átok ülne rajtam: minden pozitivitás, jövővárás, remény ellenére rosszra fordulnak a dolgok. Ilyenkor elönt a félelem, a rettegés, a tehetetlenség érzése; a terapeutám úgy mondaná: depressziós epizód.

Pedig most igazán szükség lenne arra, hogy képes legyek bízni, harcolni, tenni. Hinni.

De nem tudom, hogyan kell. Nem tudom, mit tehetnék.

Nem tudom, mit kezdjek az alzheimer- és parkinson-kórban haldokló nagyanyámmal: a felismerés csillanásával a szemében, és azzal, hogy hiába próbált szólni hozzám, hiába akart megosztani velem valamit, nem értettem a szavát.

Nem tudom, mit kezdjek az alkoholista apámmal, aki ha nem iszik vagy alszik, mint rendesen, bajt csinál; részegen autóba ül, és elkapatja magát a rendőrökkel.

Nem tudom, hogyan segítsek az édesanyámnak, aki családunk minden tagjának kínját, szenvedését, tehetetlenségét a hátán cipeli, és látom, nemsokára belerokkan.

Nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy tegnap az utcán buzikat vertek; hogy egyre erőteljesebben jelenik meg az erőszak a mindennapokban - az én mindennapjaimban is.

Ha valakinek van ötlete, kérem, ossza meg velem.

Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni. Most nem szabad összetörni.

Volt már ilyen. Most újra két nap az élet.

Welcome to Hotel Calvaria.* Enjoy our +++ comfort for only 30 shiners for three days. Supper and ressurection included.

*With Judas' commendation

Stop puzzleing Thomas and go to bed! It's almost twelve.

Scratching his balls, shaking his pelvis, Ladies and Gentlemen, HOPE HAS LEFT THE BUILDING.