Anonymusnak

Érzékenyen élni jó dolog; épp annyira jó, mint amennyire rossz. Sokszor – mint a legtöbb hozzám közel álló ember – úgy gondolom, jobb lenne kevesebb érzéssel megélni az életet. Ha őszintén élsz, magaddal szemben őszintén, sok csalódás érhet. Csalódhatsz a „világban”, a „szeretteidben”, a „szerelmeidben”; a legrosszabb az, ha magadban csalódsz.

Az érzékenységed egyedi és különleges dolog. Képessé tesz arra, hogy máshogy lásd és láttasd a dolgokat, mint a téged körülvevő emberek. Van, hogy ez a képességed kiemel téged a tömegből – van, hogy elsikkadnak az értékeid: de mindenképpen eltávolodsz tőlük, a többiektől. Attól, amit ők valóságnak tartanak.

A tehetséged képessé tesz arra, hogy új, mások által fel nem fedezett belső világokat ismerj meg: új „valóságokat” teremts. Sokszor gyönyörű dolgok mutatják meg magukat előtted, máskor valódi szörnyűségek. És mindezek, mint a legszebb és a legborzasztóbb álmaid, benned, a szívedben születnek. Részedet képezik; különleges csak attól vagy, hogy képes vagy meglátni és megragadni őket. Így válhatnak álmokból valósággá.

Ha szobrász vagy, a megmintázni való forma már születésedkor ott van a kezedben, az első mozdulatodban, ahogy anyád melle után nyúlsz. Ha festő, amikor újszülöttként kinyitod a szemed, a szülőszobába besütő nap sugaraiban is ecsetvonásokat látsz. Ha énekes, amikor először felsírsz: abban ott a soul, a blues, a jazz és a gregorián.

Ha író vagy, mindezeket a csodálatos eszközöket nélkülöznöd kell. Nem marad neked más, csak a szavak. Azok pedig, sajnos, kevéssé alkalmasak arra, hogy megmutasd, életre keltsd azt, az álmaidban láttál. Így az „alkotás” csak soha véget nem érő, folyamatos próbálkozás marad.

Jó lenne tudni a neved.

Olyan jó lenne egy darab ideig gondok nélkül élni. Ahogy a testvérem kilenc hónapos kislánya: öröknek látszó gyerek-mosollyal az ajkán.

Olyan jó lenne biztosnak hinni valamit: becsapni magam – magamon keresztül csapni be, rosszindulat és számítás nélkül másokat.

Olyan jó lenne izzadó kézzel várni valakire egy buszmegállóban; gombóccal a torokban megkérdezni tőle: szeretsz-e? Járunk?

Olyan jó lenne boldognak lenni. Tisztán, teljes szívből, vadul, őszintén, szemérmetlenül és felelőtlenül.

Ma egy kockás spirálfüzet-lapra lefirkantott, árva sor az élet.

Csak szeretném, ha az lenne.

Ma egy szép kék, szépkék, sav-, olaj- és tűzálló mappába rendezett paksaméta az élet. Vagy csak szeretném, ha az lenne.

Szóval az úgy van, hogy alapvetően hiszek abban - és másom sincs, mint ez a hit -, hogy az embernek igenis van választási lehetősége. Hogy befolyással lehet az életére. Meg hogy mindegy, hova és milyen körülmények közé született, kemény munkával, saját magával és másokkal szembeni őszinteséggel, nyitottsággal és hittel olyanná formálhatja az életét, amilyenné szeretné. Aztán időről-időre csalódnom kell ebben a meggyőződésemben. Hol magam, hol mások irracionális, minden logikát és normalitást nélkülöző gondolatai, döntései és cselekedetei miatt. Na olyankor - ilyenkor - nagyon kiborulok. Más dolgok mellett ehhez is komoly tehetségem van.