Nem idézetek #2

Ó, a siker! – ernyedten legyint. – Évekig gürcölsz, hogy elismerjenek: keresgéled a jó témákat, a leírnivaló gondolatokat, mondatról-mondatra, szóról-szóra csiszolgatod a stílusod. Stilisztikaórákra és szemantikai előadásokra jársz, látogatod a felolvasó esteket, az író-olvasó találkozókat, a sajtóvacsorákat. Előfizetsz az irodalmi hetilapokra, folyóiratokra, böngészed a szakirodalmat. Aztán, mikor már belenyugodnál, hogy a kutyának se kellesz, felfedeznek – undorodva nyomja el a csikket a hamutartóban. – Attól kezdve, kisöcsém, nincs megállás. Egyfolytában csörög a telefon, a szerkesztők tárcákért, jegyzetekért, glosszákért nyaggatnak. Egy idő után – sóhajtva új cigarettára gyújt – úgy érzed, agyonhajszolod magad. Inkább szart írsz, csak hogy leszálljanak rólad. Baszhatod – kortyol bele a kávéjába, szája szélén megül a tejhab –, már mindegy milyen bornírt baromságot, ócska fércművet adsz ki a kezedből, ezek imádni fogják. A múltkor írtam egy novellát a benőtt szőrszál magányosságáról a zacskómon. A kritikusok egyedi felfogású, érzékeny társadalomkritikaként aposztrofálták, és dicsértek újszerűen naturalista hangvétele miatt.

***

Hova sietsz, matróz? – kérdezte; a tűsarkú kifordult alóla, a retikül szíja az alkarjára tekeredett. – Igyál velem valamit, mielőtt behajózol, hadd látom, áll-e még az árbócrúd – fél lábon ugrálva próbált beletalálni a körömcipőjébe és helyrerázni a dekoltázsából kilógó válltöméseket. – Szépszőke hercegem – bődült bele a körúti éjszakába, rekedtes baritonja megrezegtette az arcába csúszó paróka mahagóniszínű szálait. – Gyere, szépség – emelte meg a koktélospoharat, és csípőjével a fémajtónak támaszkodott – szagold meg a piná…
A biztonsági őr megvárta, amíg elül a lépcső aljában egymásra tornyozott asztalok robaja, aztán udvariasan becsukta az ajtót a távozó vendégek után. – Viszontlátásra uraim, kezüket csókolom a hölgyeknek – mondta, és odaintette az egyik közelben várakozó taxit.

***

A tejeskocsi abroncsai sikítva blokkoltak, a sofőr kétségbeesetten próbálta elkerülni az ütközést. A tompa puffanás egy hosszú másodpercig még ott lebegett a levegőben, aztán lassan, ahogy a városi por, ülepedni kezdett. A sofőr kikászálódott a vezetőfülkéből, tarkójára tolta a simléderes sapkát, ujjaival idegesen a hajába túrt. A kocsi körül sokadalom támadt: a környékbeli boltosok, az arra tévedt járókelők, a közeli sportpályán labdázó gyerekek gyűrűbe fogták a kisteherautót, és dermedten bámulták az első kerekek alól kilógó lábakat. A sofőr körbehordozta rajtuk a tekintetét, pillantásában tanácstalanság és segélykérés ült. Senki sem moccant; aztán az egyik kislány, mintha álomból ébredne, pislogni kezdett, felpattant és a sarkon álló telefonfülkéhez szaladt, hogy kihívja a mentőket. A rohamkocsi perceken belül megérkezett. A kiszálló rendőrök bilincsbe verték és a járőrautóba ültették a sofőrt; a tűzoltók leemelték a tejeskocsit a szerencsétlenül járt gyalogosról; a mentősök elszállították a zöld pokróccal letakart testet. A sokadalom szétoszlott. A baleset helyszínén csak egy utcaseprő sepregetett, a cirok foxtrottott járt a dudorászása ritmusára. A kislány csendesen kivárta, amíg elfordítja a fejét, aztán a padka mellé osont és a zsebébe rejtette a glória apró, csillogó szilánkját.

***

Miért van az – kérdezte, ujjai közt darabka sztaniolpapírt forgatott, egy cigarettásdobozból téphette ki – hogy a lányok mindig befújják magukat osztályfényképezés előtt? És az, hogy a turisták megpróbálják lefényképezni a déli harangszót? – hajtogatni kezdett, körmével gondosan lesimította az éleket. – Miért köszönnek az igazoltató rendőrök éjfélkor is jónapotkívánokkal? – morfondírozott, kezében folyamatosan változtatta alakját a vékony papírszelet. – És mit csinál a részeg kőműves, ha észreveszi, hogy körbefalazta magát? – tűnődött tovább, aztán hüvelyk és mutatóujja közé vette az ezüstszín origamidarut, és körberöptette az asztallap felett.

Ervin

Volt nekem egy öreg diakónusom. Hittanra tanított; nagyon gyerek voltam, de soha nem felejtem el a hideglelős kucorgásokat a kispesti plébániatemplom mellékhajójában. Meg persze: vasárnapi istentisztelet, bítmise, ministrálás. A bor és az ostya felmutatatása. Isten vére, isten teste.

A plébános politikus pap volt, és ahogy emlékszem, pedofil. Féltem a papoktól: sehogy se fért a fejembe, hogy férfinak látszanak, de nőként beszélnek. Ez, szerintem, a munkaköri leírásukban is benne van. Meg, persze, a szoknyahordás és a katolikus liturgia szerinti cicoma.

De az öreg diakónus: fasza kispesti gyerek volt. Nem is katekézisre: az életre okított, nevelt minket. És olyan dumája volt, öcsém, beszartunk a röhögéstől, ha lökte a sódert. Én egyszer konkrétan szó szerint. Ervinnek hívták – felettébb hülye név; később elhagyta a rendet, és összeállt egy apácával. Komolyan.

Pár évre rá találkoztam vele. Állt a kertje végében, támasztotta a zöld vaskerítést. És megismert. És megismertem. Persze, nehéz lett volna nem megismerni: akkora szarbarna bibircsók volt az orrán, mint a Mount Everest. Meg a dumája. Csak a szemei koptak meg kicsit. A tekintete fakóbb lett. Mondta, hogy meghalt a felesége: az apáca akivel, akiért kiugrott.

Mert az öreg diakónus nem szégyellt semmit. Megfogta a tarkómat, sprőd volt a fogása, mintha dörzspapírba csavarták volna a markát, magához húzott, és belesúgta a fülembe, mondta, nagy titkot akar megosztani velem, nagyobbat, mint akkor, régen, a hideglelős kucorgások közben a kispesti plébániatemplom mellékhajójában.

Azt mondta, Fiam, kisfiam, emlékszem rád. Te vagy, aki összeszartad magad hittanórán; összecsináltad magad a röhögéstől és én azóta különösen szeretlek téged.

Azt mondta, a marka egyre jobban szorította a tarkómat: Fiam, kisfiam, isten temploma te vagy. Te vagy a bor és az ostya felmutatása. Isten teste, isten vére: a tiéd. A legnagyobb misztérium az örökkévalóságban pedig, ne higgy azoknak, akik férfinak látszanak, de nőként beszélnek, ez a munkaköri leírásukban is benne van, szoknyát hordanak, meg a katolikus liturgia szerinti cicoma, ahogy emlékszem, pedofil mind, a legnagyobb misztérium az örökkévalóságban: a pina.

Mert isten temploma te vagy, Fiam, kisfiam, isten teste a tiéd, és ha feláll a faszod, hát isten vére állítja fel. A megváltó vére önti el a barlangos testeket: attól lesz kemény, hogy néha úgy érzed, diót lehetne törni a végivel.

Ő mindig papnak akart. Mondta. De amikor a Margit nővér, az ő elhalt felesége, a felszentelés előtt marokra kapta, akkor megértette. Megértette, hogy nem a bíboros úr, a Margitka fogja felszentelni. Aki, mint a papok, két kézzel szolgált.

Szorította a tarkóm, inas markába zárta a nyakamat, és azt mondta: Fiam, kisfiam, tudtam, hogy kilöknek az akolból. A plébános politikus pap volt; ma is az, ott parádézik az Uszticcsal a Kossuth téren. Tudtam, hogy kilöknek, hogy hamis bárányként kikötnek, legyen mit enniük a farkasoknak. Mégsem tehettem mást: mert a Margitka, amikor két kézre kapta a faszom, felszentelt. Azóta, a papnak szentelésem előestéje óta vagyok én is isten temploma. Isten vére az én vérem. Isten teste az én testem. És ha a megváltó vére elönti a barlangos testeket, Fiam, kisfiam, hát még mindig feláll a faszom, ha a Margit nővérre gondolok.

32

Harminckét éves lettem.

Kiugrott keresztény vagyok, évekig magoltam a hittant, katekizmust; a házasságon és az utolsó keneten kívül minden szentséget megkaptam.

Adja magát a bibliai párhuzam.

Azt mondják: Krisztus harmincpár évesen kezdett tanítani. A harmincháromra pedig, hogy "krisztusi kor"; mintha valamiféle vízválasztó lenne ez az időszak. És tényleg: igaz, csodákat nem teszek, leprásokat nem gyógyítok, és eszem ágában sincs hegyi beszédet tartani.

Egyre inkább azt hiszem, más dolgom nincs is csak lenni. Ez sokszor önmagában is épp elég embertpróbáló feladat.

A többi csak csecse és becse. Hab a születésnapi tortán. Néha édes, néha savanyú. Néha egészen íztelen. Egy biztos: alaposan elcsaptam vele a hasam.