Esterházyt olvasok: most először értem is. Érteni vélem. Érteni gondolom. Istentelenül szégyellem magam közben; hányszor, de hányszor voltam pofátlanul (magabizonytalanul) magabiztos: ismerem a dürgést, a csíziót, a csínját meg a bínját – a szavakat, bármit kimondanak helyettem, ha akarom. Hát nem. És nem azért, mert bizonyos dolgokra nincsenek szavak. Csak azért, mert.

Esterházyt olvasok (ó, hogy gyűlölöm a bekezdésenként ismétlődő felütést): olvasnám, de alig látok, mert közben bőgök is, szomorúan megkönnyebbülve, megkönnyebbülten szomorkodva. Meg persze írnék, de ezt mind, így együtt, tényleg nem lehet – olvasni, írni és sírni egy időben. (Tehát az igeidő ez esetben fiktív jelen, voltaképpen múlt.) Eddig is olvastam, de csak megszokásból: mert bizonyos körökben illik szofisztikáltan elcsacsogni róla; mert nagy magyar (bár ez nekem csak nyelvi szempont) írónk; mert olyan nincs, hogy őt nem olvasod. Közben azt sem tudtam megjegyezni, pontosan, hogyan írja a nevét. (Eszterházy, Esterházi, Eszterházi, Esterházy, Csokonai Lili?)

Esterházyt olvasok (gyűlöletem elkeseredésbe csap át: kell a bekezdésenként ismétlődő felütés), ez az ember tényleg tudja, érzi, érti. Nem nagy újdonság, de nekem az. Kerekíti a leírást, jegyzi le a jelent, aztán, de épp ott, ahol kell, vált az emlékekre, meséli a múltat. Az ő emlékeivel pedig az enyémek is felelevenednek, az ő pillanatnyi szünete, ahogy elgondolkozik a spirálfüzet felett, engem is elgondolkoztat, az ő szemüvegével együtt az enyém is bepárásodik. (Pedig nincs is.)

Esterházyt olvasok (mostanra belenyugodtam a bekezdésenként ismétlődő felütésbe), kavarognak körülöttem az emlékekkel teleírt, ki- és összetépett lapok papírdarabkái, mint huszadikán este, mikor a vihar kivágta az ablakot a ki tudja, miért (én) megőrzött, párkányra tett párizsi metrójegyek: persze Y. Akire haragszom, aki már nem kell, mert nem kellek neki. Aki képes volt emailben szakítani, egy héttel azután, hogy kirohantam hozzá Párizsba, hogy rendezzük magunkat, egymást, minket. Aki ócska kurva, dögöljönmeg.

Esterházyt olvasok (ó, drága, drága bekezdésenként ismétlődő felütés), és tisztelettel utálom őt, mert felidézte bennem a lányt, akivel ott álltunk, Normandiában, az óceánparton, a nem is csak egy koszos kis tenger, de az Atlanti óceán partján, szorosan átölelve egymást, és egészen sós volt a csókja. És hogy milyen bájos eleganciával tudta megkérdezni, amikor vendégeket vártunk a Rue de Bridanien lévő lakásába: „Babe, is that semen on the couch?”. És ahogy a Rudas kis kabinjában, ahol alig fértünk el együtt, hozzám bújt, és a lábai közé húzta a kezem, miközben vagy negyeven zsibongtak az öltözőben. Azt, hogy (még mindig) szeretem. És hogy ő (már) nem.

Dramaturgiai nem

De belevágtál! – lelkendezik E kedvesnek szánt hangon a telefonban. Én pedig feleslegesnek érzem megemlíteni: ha nem kezdtem volna bele, félbe se hagyhatnám, pedig nálam, mint azt ő is nagyon jól tudja, általában épp ez a probléma.

Jujj, és tényleg elkezdted? – kérdezi újra, tekintve, hogy komolyabb mondanivalója nincs, választ nem vár. Hosszabb távon csak a saját gondolatai tudják lekötni a figyelmét, még ha nyugtat, becéz, együttérez is. Nem a darab: a szerep a lényeg; és persze ő, a színpadi dáma, aki ha kell nyugtató, becéző, együttérző vagy ezek tetszőleges kombinációja. A másiknak marad a zsöllye, az álló ováció, és hogy a tehetségének kijáró tisztelettel újra meg újra visszatapsolja őt a deszkákra.

A kommunikációs folyamatot mindazonáltal, így diktálja a büfé házirendje, fent kell tartani, mégpedig bármi áron, az unalomba fúló, érdektelen beszélgetések kockázatát is vállalva, ha kell. Főképp, hogy ő maga kezdeményezte azt. – El – felelem beleegyezőleg, és szándékom szerint lelkesen, abban bízva, hogy ha engedek, témát vált. Persze nem, ez egy „ne haragudj, hogy megbántottalak, és hónapokig feléd se néztem, bocsánatot kérni, persze, nyíltan nem fogok”, esetleg egy „szükségem lenne a segítségedre, tudod, van az az ismerősöd, de hogy megkérjelek rá, azt azért ne várd” típusú beszélgetés; eldönteni, egyenlőre, nem tudom, melyik. A témaváltás felelősége, mint sejtettem, rám marad.

Fontolóra veszem a lehetőségeket, majd a semleges „és hogy mennek a dolgaid mostanában?” mellett döntök, közben folyamatosan kopogtatom a billentyűzetet. E hallhatóan vérig sértődik és zavarba jön. Nem szokott hozzá, hogy valaki előadás közben írja át a darabot, neki pedig a tragika jól begyakorolt monológja helyett a komika pársorát kelljen elszavalnia. De nem hátrál meg. – Remekül – válaszolja; amennyire lehet, elnyújtja a szót, hogy legyen ideje valami említésre méltót előkotorni az elmúlt hetek emlékei közül – éjjel-nappal dolgozom. A hétvégén vidéken töltöttem pár napot. Persze, onnan sem jöhettem haza riport nélkül – mondja a hősnő pátoszával, igyekszik visszalopni magát régi szerepkörébe.

Kivárok. E passzivitásom láttán megnyugszik, és a saját dramaturgiája szerint kezd játszani. – Tudod, van egy kis gond, mert kedves közös ismerősünk félreértette egy mondatomat, úgyhogy csúszik a pénz, de most már biztos, hogy hetek kérdése és állományba kerülök, attól kezdve minden megoldódik majd. D is hazajött a háromhetes nyaralásból, a családjával volt, Tihanyban, de csütörtökön találkozunk, már alig várom.

Ezen a ponton csapok le rá, mint Dionüszosz az engedetlen nimfa fejére a boroskupával: – Ühüm – mondom, és ebben az ühümben egy Shakespeare-bohózat záró felvonásának tragikomikuma összegződik: mintha a bolond mondana búcsúztatót a király sírhantja felett.

Rég nem írtam, gondoltam, egy időre félreteszem a klaviatúrát. Túl sok szó gyűlt össze, hozták őket a gyakran kéretlen és kellemetlen gondolatok: ideje volt rendszerezni, szétválogatni őket. Meg persze azért is, mert két hónap relatív nyugalma, bizakodása, pozitivitása után – ezt a periódust elsősorban a szigetnek és a szigeti embernek köszönhetem – , ahogy az várható volt, rám esett, és alaposan hókonbaszott a magány és a szomorúság. Szomorúan pedig, ez alkati problémám, nem tudok írni, de legalábbis befejezni a félig megírt mondatokat. Illetve, eddig meg se próbáltam.

Magányt írtam: nem egyedüllétet. Egyedüllétről nincs szó, még akkor, sem, ha igaza volt Y-nak, aki egyszer, amikor úgy istenigazából meg akart bántani – ebben, nő, igazán jó volt –, azt mondta, az ő kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott oxfordi akcentusában: „Well, we both know that you're socially awkward". Nem tévedett nagyot; szerencsére akad pár barát, akiknél akkor is jó vagyok egy-egy pofa sörre, ha aszociális periódusomat élem.

Nem egyedül, de magányos vagyok, így választottam. Megértettem, a problémák, gondok, fájdalmak, épp úgy, mint az öröm, sikerélmény, eufória, legszemélyesebb tulajdonomat képezik. Megoszthatom, néha meg is kell osztanom őket a hozzám közel állókkal, de óvatosan: ha túl sokat beszél róluk az ember, csak súlyosabbá, jelentőségteljesebbé válnak. Ráadásul a barátaimat is szomorúbbá teszik.

Magányos vagyok: de most nem próbálok pánikszerűen elmenekülni ez elől. Pedig a magány nálam kínos témának számít, talán azért, mert a família többi férfitagjához hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy egy párkapcsolattal, egy másik ember jelenlétével támogassam meg billegő önértékelésemet: persze, sikertelenül.

Ez a mi családi karmánk. Ez az oka annak, hogy apám lassan, megfontoltan halálraissza magát. (Anyám tekintetében, ha ránéz, bár gyűlöli őt az erőszakos kitörések, részeg veszekedések miatt, tisztán látni a szánalmat ez iránt az ember iránt, akit, persze, a szánalma csak még mélyebbre taszít a maga magányos, alkoholista valóságába.) És annak is, hogy a nagyapám, aki egyébként decens, jóravaló ember volt, a kertjébe, a virágai közé menekült a családi élet felelősége és problémái elől. (Nagyanyám olyan kemény nő volt, hogy a háború után egymaga szöktette meg az öreget, egy egész szakasszal együtt egy németországi fogolytáborból, marhavagonban. A halálos ágyán elmesélte, szeretőket tartott, mert „Tudod, kisfiam, a Mikivel nem nagyon mentek a dolgaink az ágyban.”)

Mint ők, sokáig én sem társat: pesztrát és támogatót kerestem a nőkben. Erre a szerepre pedig csak a despotahajlamú, erőszakos nők alkalmasak. Akik persze, hisz erre kaptak felkérést, nem engedik, hogy társuk a saját, őszinte módján, tiszta lelkiismerettel élje az életét.

Nem akarok úgy járni, mint ők, ezért megpróbálom máshogy csinálni. Lekopogok, mondjuk, egy nyavalygós, hosszúra nyúlt posztot, amiről tudom, hogy T gondterhelten vakarja majd a fejét, ha olvassa, és megállapítja, hogy megint fellengzősen és terjengősen írok. De bízom benne, hogy megérti, nekem ez most segít. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy a rossz érzések mellett a jók is bennem születnek, és más, hasonlóan egyszerű igazságokat, amikről minden banalitásuk ellenére, mégis mindig elfelejtkezem. És persze megpróbálom elfogadni a magányt: megbarátkozni vele és rajta keresztül magammal, hogy, ha majd készen állok rá, társa és ne pesztráltja, támogatottja lehessek valakinek.

Más

Na jó, ezt most már tényleg nem hiszem el. Komolyan olyan világban élek (élünk), amelyikben nekem harmincegy éves fejjel huszonéves köcsögökkel kell verekednem az Opera előtt?! És nem azért, mert így dönöttem, hanem azért, mert a "Hé, te, tudod, hogy hol van az XY szórakozóhely?" kérdésre (őszinte) nemmel válaszoltam?

Röhejes, basszameg, hárman jöttek nekem, és nem tudtak kiütni. Pedig sok minden elmondható rólam, de az nem, hogy harcművész lennék. Nem viccelek, az egyik gyerek levette az ingét, és a teletetovált felsőtestét mutogatva himbálta magát (fenyegetően) felém. Szegénynek, azt hiszem, többé már nem lehet gyereke.

Aztán meg a taxis. Akit kértem, ugyan, hívjon már egy rendőrt, mert ezek a kölkök minden ok és figyelmeztetés nélkül püfölnek el (próbálnak elpüfölni) idegen embereket az utcán. Reakció: hívj magad (ingyen van).